Tanít, amíg szükség van rá

A nyolcvanadik születésnapját ünnepelte a közelmúltban Krokovay Gizella, a nyíregyházi Vivaldi Alapfokú Művészeti Iskola zongoratanára. Volt tanítványai és jelenlegi növendékei egy jubileumi hangversennyel szerettek volna kedveskedni tanárnőjüknek, azonban a vírusjárvány miatt a koncertet nem lehetett megtartani. A hálás tanítványok nem hátráltak meg, a jeles évforduló napján a tanárnő háza előtt két alkalommal adtak egy rögtönzött születésnapi „szerenádot” – természetesen az egészségügyi szabályok betartásával.

Elválaszthatatlan kettősség

– Nem tudtam erről a szervezkedésről, így nagy meglepetést jelentett a számomra, meg is hatódtam a növendékek és a szülők kedvességén. Több évtizede vezetek callanetics foglalkozást is, a szűk baráti mag is eljött, hogy az utcáról felköszöntsenek – mesélte érdeklődésünkre a tanárnő, s ezzel a két mondattal önkéntelenül is elárulta azt, hogy életét a zene és a sport elválaszthatatlan kettőssége határozta meg.

Tanított, mellette tanult

Gizi nénit a legtöbben zongoratanárnőként ismerik Nyíregyházán, holott a diplomáját Budapesten, a Testnevelési Főiskolán szerezte. Nemcsak tanította testnevelésből a fiatalokat, 28 éves koráig tornászként aktív versenyző is volt. A torna mellett más sportágak is érdekelték, röplabdázott és vívott is.

A Bessenyei György Tanárképző Főiskola testnevelési tanszékén adjunktusként dolgozott, s az edzéseken nemcsak magyarázott a tornászoknak, de gondoskodott a zenei kíséretről is: zongorázott a tornászok gyakorlata alatt. A főiskoláról ment nyugdíjba is, ám közben megpróbálkozott a zenei tudásának elmélyítésével is…

– Harminckét éves lehettem, amikor felvetődött bennem: bár jól zongorázom, ezt a tudásomat még fejleszteni kellene, így megkerestem a zeneiskolában Nadzon Gusztávot, hogy tanítson. A tanár úr úgy látta, több van bennem, s továbbküldött Debrecenbe a zeneművészeti szakközépiskolába, ahol Irmai Kálmán lett a tanárom. A harmadik osztálytól folytattam a tanulmányokat, s bizony nem volt könnyű tizenévesekkel együtt ülni például szolfézsórán. Mire leérettségiztem zongorából, már közel jártam a 40. életévemhez. Közben tanítottam a testnevelést a tanárképző főiskolán.

A zeneiskola akkori igazgatója, Babka József hívta tanítani, mert kevés volt a zongoratanár Nyíregyházán. Kezdetben négy fiatallal foglalkozott, aztán egyre többen lettek a tanítványok.

– Abban biztos voltam a Zrínyi Ilona Leánygimnázium diákjaként, hogy pedagógus leszek, de hogy milyen, azt nem tudtam, ugyanis jó voltam matematikából és rajzból is. Tagja voltam a megyei amatőr rajzszakkörnek is, amit Berecz András vezetett. A gyengébb diákokat matematikából korrepetáltam. Végül a testneveléstanárom győzött, reá hallgattam, amikor kitöltöttem a továbbtanulási papírokat. A korom előrehaladtával a mozgás, a sport háttérbe szorult, így megmaradt a zongorázás.

Erő, energia, türelem

A tanárnő lelkesedése most is töretlen, ha tanításról van szó. Vajon honnan az erő, az energia, a türelem a diákok oktatásához? – tettük fel a kérdést.

– Nem tudom elképzelni, hogy mással foglalkozzam, s ne a zenével. Nagy élmény a számomra, ha a gyermekekből ki tudom csalni a zongorázás iránti érdeklődést, s ha a növendék sikert ér el. Sok tanítványomból zongoratanár lett, s van köztük zongoraművész is. Néha bizony restellem magam, mert újabb és újabb terveim vannak a jövővel kapcsolatban, s olyankor elfelejtem, hogy mennyi éves is vagyok. Nem tehetek róla, de nagyon vonzanak még most is a kihívások. Tanítok egy kínai kisfiút, aki még csak óvodás, de már ír és olvas, s vele már a harmadik osztályos anyagot vesszük. Nagy öröm foglalkozni vele, s nagyon érdekel, hová fog eljutni, mi lesz belőle. S hogy meddig fogok tanítani? Amíg szükség van rám...

MML