Tervezőasztal mellett született rímek

A gimnáziumban az irodalom és a rajz érdekelte, de mivel a Műszaki Egyetemre vették fel, Kulcsár Attila DLA egész pályáját ez a kettősség határozta meg. Egy évekkel ezelőtt az Unokáink is olvasni fogják internetes magazin számára készült portré a költő-barát Mester Attila róla tett sommás megállapítását idézi: „Te vagy az utolsó reneszánsz mester”. 

Az a sokoldalúság, ami barátaidon kívül számos tisztelőd szerint is a sajátod, honnan ered és milyen formákban nyilvánult, nyilvánul meg? 
Mester Attila költő barátommal a Hogy a virág megmaradjon című antológiában „jöttünk össze”, amelyet Katona Béla tanár úr szerkesztett, és ami a Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei költőket gyűjtötte csokorba, Ratkó József ajánlásával 1979-ben. Én akkor a Tervező Iroda dolgozója voltam, de a Verba Humana nevű, költészet napjára összeállt pódiumon összeakadtam vele: ő volt a rendezője, én az egyik szavaló. A reneszánsz mesterek, Michelangelo, Leonardo, a képzőművészet minden ágát művelték, de ismerjük Michelangelo szonettjeit és Leonardo aforizmáit is a találmányai mellett. Természetesen Attila véleménye költői túlzás. Tény, hogy előbb jelentek meg verseim, mint házaim a nyilvánosság előtt, 1961-ben a Keletben, Sipkay Barna rovatszerkesztése idején. 

Ha visszatekintesz az elmúlt nyolcvan évre, milyen történésekre, eredményekre, alkotásokra, elismerésekre emlékszel a legszívesebben? 
A gimnáziumban az irodalom és a rajz érdekelt, de mivel a Műszaki Egyetemre vettek fel, egész pályámat ez a kettősség határozta meg. Ott, a Bercsényi Kollégiumban újságunk volt, és főszerkesztésemmel felújítottuk az 1897-ben alapított szatirikus diákévkönyvet, a Megfagyott Muzsikust, melybe karikatúrákat, tárcákat lehetett írni, a szakmai cikkek mellett. Közben írtam a Rádiókabaréba, Szilágyi György hívott is, de tanult szakmám visszainvitált a megyénkbe, és az alkalmazott művészet, a maradandóbb építészet művelője lettem. Közben verseim is megjelentek itt-ott, tárcáim a Keletben, blogokban, és összegyűjtve kötetekben is. Első tervezési munkám a nyíregyházi vasútállomás épületében az Utasellátó bázis-konyhájának és várótermeinek rekonstrukciója volt, a Bauhaus-os modern épület első átalakítása 1967-ben. Nagy kedvvel láttam hozzá, az apám vasutas volt, ez motivált, és az is, hogy addig nem engedett el nászútra az igazgatónk, amíg az egyéves bonyolult munkát nem dokumentáltuk. A menyasszonyom is munkatársunk volt, de novemberre megoldottuk. Fontos munkám volt a Sávház épülete, egy sajátos szekrényvázas ház, melynek terve 1972-ben Varsóba is kijutott az építészeti kongresszusra, a Szolidaritás nagy harcai idején. Az ülések a Kultúra és Tudomány palotájában voltak, s arról is folyt a polémia, hogy le kellene bontani a gyűlölt magasházat, melyet kárpótlásként kaptak az oroszoktól, mert hagyták, hogy a németek a varsói felkelés idején szétlőjék a várost, bár megakadályozhatták volna. Azóta mást találtak ki, új toronyházakkal akarják eltakarni. 

Közbevetve csupán annyit, ez idő tájt egyre több időt szántál a magad pallérozására. 
Ebben az időben jártam a Mester- iskolába, ami egy kétéves egyetemi továbbképzés, azután felvettek az Építőművész Szövetségbe. A mesterem Plesz Antal volt. A hetvenes-nyolcvanas években több gyermekintézményt, iskolát terveztem Záhonyban, Nyírbátorban, Fehérgyarmaton, Nyíregyházán. Ezalatt sikerült Nyíregyházán beindítani Antall Istvánnak a Hangsúly nevű rádiós folyóiratot Ratkó József súlyával, és ott elhangzottak az én verseim is, a színház művészeinek tolmácsolásában. A színház, az első évada közepén szilveszteri kabarét rendezett. Ekkor adták elő Csenger és Tündi címmel Vörösmarty drámáját, az én szatirikus átiratomban az almaszedésről, Vitai András és Szabó Tünde főszereplésével. Az épületeimért 1990-ben Ybl Miklós-díjjal tüntettek ki, és 1992-ben meghívtak a Debreceni Egyetemre, az Építőipari Intézetbe tanítani, I995-ben tanári kinevezést kaptam, 2003-ban DLA címet szereztem, a művészetek doktori fokozatát a Műegyetemen. Huszonöt évig jártam be Debrecenbe, tervezésre oktatni a régiónk építészeit, közben a „másik lábammal” a feleségemmel terveztük tovább a középületeket a megyében. Többek között a megyei ügyészség épületét, sok munkaügyi központot, tornacsarnokot. A főiskola műszaki karát, a stadion nyugati lelátóját. A kilencvenes évek irodalmi termését, szatirikus tárcáimat kikapcsolódásként kötetbe szerkesztettem Ez volt a jövőnk, és az Ez már Amerika? címmel. 

A rendszerváltás után rád találtak az egyházi munkák is. 
Nyolc templomot terveztem különböző felekezeteknek, ebből hét meg is épült, három az Örökösföldön, kettő Sóstón, egy a Jósavárosban, egy Fehérgyarmaton. Pihenésként tárcákat írtam blogokba, két újabb kötetben kerültek az olvasóközönség kezébe. Az egyik műfajból kapcsolódtam ki a másikba, kiírtam magamból a bosszúságokat, a házakkal meg akartam váltani a világot. Örömöket a gyerekek és unokák születése mellett az épületek ünnepélyes átadásai jelentettek számomra, mert ezeket, afféle reformátusos programként a közösség javára végzett hasznos tevékenységeknek tekintettem. Természetesen az is büszkeséggel töltött el, amikor a szakma és a társadalom is díjakkal ismert el: Megyei Prima díjjal a vállalkozók, Inczédy György-díjjal a város, Életműdíjjal a kamara, és Kabay János-díjjal a műszakiak. Közben azért megírtam a szakmánk szatirikus regényét, A Felmérnök című opust. 

Olyan esemény, pillanat van-e, amelyre nem szívesen gondolsz vissza? 
Keserű pillanatokra nem szívesen gondolok, igyekszem túltenni rajtuk magamat. De az utóbbi időkben azért egy megrendített: amikor elbontották a Sóstói úton a 2002-ben átadott, általam tervezett Nyíregyházi Stadion épületét és nyugati lelátóját. Javaslatokat is tettem a fiatal együttes megtartására, de a beruházók nem voltak hajlandók kompromisszumra. Lehet, hogy ez már a vég kezdete, de túl vagyok rajta. Az unokákat én se taníttatom focistának, úgy se lesznek olyan jók, mint a külföldiek. Kiírok a fejemből még 500 limericket, és megnyugszom. Ezekkel a szatirikus, humoros versekkel egyébként egyszer megnyertem a VIDOR Fesztivál limerickversenyének mindkét díját. 

A világról, a szűkebb környezetedről az olvasóiddal is gyakran megosztott látásmódod – egy régi fordulattal élve – humorba pácolt. Szerinted segít-e az ember élete során a humorérzék? 
Szigorú arcú embernek látszom, a fogamat mosolygás közben kevesek látták, de vicsorogni sem. Az építészet szikár megfontolásaiból és kemény csatáiból a humorba menekülök, igyekszem megnevettetni magamat. A kritikákat is mindenki szívesebben fogadja el, ha humorba van csomagolva. A szatíra meg olyan csavarás, amelyről a célzott már azt hiszi, hogy nem is róla szól. De az értő, felismeri a célpontját. 

Sokunk oldalát furdalja ilyenkor a kérdés: a 80 esztendősen is sűrűn sziporkázó Kulcsár Attila milyen további terveket forgat a fejében?   
Így, 80 évesen már el kellene döntenem, mit is akarok kezdeni magammal. Építészet vagy irodalom, és igyekeznem is kell. Tavaly elkészítettem a Nyíregyháza Modern Építészete című könyvemet, az idén a megye hasonló építészettörténeti albumát tervezem megírni. És persze játékos ujjgyakorlatként, Arany Jánost utánozva az Őszikéket. Komolyan kellene már venni magamat az irodalomban is. 
 

Győztes alkotások

A 2017-es limerickíró verseny döntőjében olyan induló diadalmaskodott az egyéni fináléban, aki a győztes csapatnak is tagjai volt: Kulcsár Attila. Íme, a győztes alkotások: 

Egyszer voltam Tiszalökön, 
nagyon megbánta a tököm. 
Volt ott egy jó csajom, 
attól lett a bajom. 
Szerdát mondott csütörtökön. 

Van egy község, neve Napkor. 
Nyugdíjas házában nincs agg-kor. 
A vének legénykednek, 
anyókák zsűrizhetnek, 
ez náluk a Potem-X Faktor.