Lépcsőfokok, mérföldkövek és egy öreg Bogár

A Móricz Zsigmond Színház díszítőinek szobájában számtalan fotóval találja szembe magát a látogató. A falakat előadások képei borítják, sok felvétel árulkodik arról is, hogy a fiúk igazi csapatot alkotva nem csak a munkában számíthatnak egymásra, egy fotón pedig Illyés Ákost fedezzük fel. 
A teátrum népszerű művésze, aki több mint húsz évvel ezelőtt díszítőként került a színházba, decemberben a Jekyll és Hyde egyik betétdalát énekelte a Magyar Teátrum díj átadásán – ott, ahol az a kiváló szakember is átvehette az elismerést, aki őt annak idején a színházhoz hívta: Boldizsár Zsolt.

Magával ragadta ez a világ 

– Örültem, hogy Ákos ott volt, bevallom őszintén, elérzékenyültem. Ez a díj számomra a csúcs, amiért hálás vagyok mindenkinek, aki hozzásegített, és Kirják Róbertnek, az igazgatónknak is, aki felterjesztett rá – mondja a színház szcenikai vezetője, aki 1985 szeptemberében lépett be először a teátrum kapuján. 

Úgy tervezte, hogy csak rövid ideig marad: tapasztalatokat akart szerezni, hogy aztán rockzenekarok mellett roadoljon, de a sors más utat szánt neki, s az idén már 38 éve lesz annak, hogy itt dolgozik. 

– Magával ragadott ez a világ, s miközben egyre több ötletem lett, lépegettem előre: zsinóros, zsinórmester, később színpadmester lettem, és mivel minden területen dolgoztam, tudom, kinek a munkáját hogyan lehet gördülékenyebbé tenni – így például nem készül olyan dísz- letelem, amit a fiúk ne bírnának el, mert nem várhatom el tőlük, hogy őrült nagy súlyokat cipeljenek. Szcenikai vezetőként kapocs vagyok a műszak – díszítők, kellékesek, világosítók, hangosítók, öltöztetők, sminkesek, díszletgyártók – és a művészek között. Megpróbálok mindenki fejével gondolkodni, ehhez pedig óriási segítség, hogy végigjártam a ranglétrát. Ahhoz, hogy az igényeket, elképzeléseket össze tudjam fésülni, ismernem kell a darabot, igazodnom kell a rendező koncepciójához, és nem hagyhatom figyelmen kívül a színház adottságait, így a színpad méretét vagy a rendelkezésünkre álló technikai feltételeket sem. 

Hó, eső és tűz a színpadon 

– Ott vagyok a próbákon, s jegyzetelek. Ha egy fiók vagy egy kilincs nehezen nyílik, lazítunk rajta, ha valami szorul, megolajozzuk, ami útban van, arrébb tesszük. Az előadáson mindennek a helyén kell lennie, de ez csak akkor lesz így, ha mindenki ugyanazért a célért dolgozik. Ez csapatmunka, másképpen nem megy – mondja Boldizsár Zsolt, és hozzáteszi: fontos a látvány, a színpadkép, de még fontosabb, hogy ez előadás működjön, és hogy mindenki biztonságban legyen. 

És ha már biztonság: akik látták, biztosan emlékeznek a Kalucsni utolsó jelenetére, ahol a főszereplő egy kötélen lóg – mint megtudjuk, a heveder mögött, amit Zsolt Figeczky Attilától, a tapasztalt nyíregyházi ejtőernyőstől kért el, már közel 2 ezer ugrás volt. De mint mondja, nem volt egyszerű megépíteni a Ma este megbukunk díszletét sem: az egyik elem folyamatosan dől lefelé, miközben több színész is rajta áll, sőt a végén minden összedől – megtudtuk, több hónapos előkészítő munka előzte meg a kivitelezést. Az egyik kedvence az Amadeus volt, annak ellenére, vagy éppen azért, mert óriási kihívás elé állította őket. 

– A díszlet többtonnás volt, nagy falakkal, medencével: a teljes műszaki stáb azon dolgozott, hogy reggeltől estig felépüljön. A látványos előadások mögött komoly munka áll, rengeteg ötlet és erőfeszítés kell ahhoz, hogy a színpadra havat, esőt vagy tüzet varázsoljunk. Ilyenkor kiélhetjük a kreativitásunkat, de persze csak észszerű keretek között, az ötleteknek ugyanis a színpadon is működniük kell, nem lehetnek öncélúak – fogalmaz Boldizsár Zsolt, akinek az életében fontos mérföldkő volt, hogy ő tervezhette meg a Függöny fel! című előadás díszletét, és arra is büszke, hogy amikor a világhírű táncos, Catherine Gallagher a siófoki szabadtéri színpadon lépett fel, őt kérték fel a díszlet kivitelezésére. 

Folyamatosan tanul 

Szakmai tudását a színházi berkeken belül hosszú ideje elismerik, és ezt nem csak a Magyar Teátrum díj jelzi. Jó kapcsolatban van a szcenikai vezetőkkel, akik gyakran fordulnak hozzá problémákkal, kérdésekkel. 
Megbeszélik, ki hogyan old meg bizonyos technikai gondokat, és teljesen természetes, hogy segítenek egymásnak. 

– Ez egy folyamatosan változó szakma, amit a mai napig tanulok, ezért sokat járok más színházakba, a kedvenceim között van a Thália és a Madách, nem csak az elképesztő méreteik, de az ott használt szerkezetek miatt is – meséli a szcenikai vezető, akinek egész életét kitölti a színház, és aki a nem túl sok szabadidejét a szenvedélyeinek szenteli. 

Zene, sport és a Bogár 

Sokáig basszusgitározott a Mű-Suck zenekarban, mostanában a Long Dusty Road nevű country rock együttesben zenél. Gyerekként jól ment neki az ökölvívás, és bár azt abbahagyta, évek óta segíti a Fight Klub karatésait az edzéseken. Ám ami a színháznál, zenénél, sportnál is fontosabb: a felesége és a három gyermeke. Természetesen róluk is van kép a már említett falon: vidáman állnak körül egy 52 éves VW Bogarat: Zsolt nyáron ezzel jár dolgozni. Mint mondja, ez is nagy szerelem, Akárcsak az, amit a színház iránt érez. 

SZA