Ungvári tőzike

Ungvár, 2019. március eleje. A várost átszelő Ung gyaloghídján a szokottnál is nagyobb a forgalom. Az átkelő mindkét oldalán szorosan egymás emellett virágárusok, piros, sárga, fehér rózsák, tulipánok, hatalmas kardvirágok kelletik magukat. Profi kertészetek profi termékei – az eladók is azok. Bár kevésbé harsányak, tolakodók, mint a magyarországiak, de azt jelzik, ki az úr a háznál.

Ők.

Mert árulnak ugyan mások is virágot, de azok csak amolyan mezítlábas virágárusok, akiknek esélyük sincs a legjobb helyekre, meghúzódnak hát a hídra vezető sétálóutca két oldalán. Mint az a hét éves forma cigánylányka is, aki egy szál pulóverben didereg, és tavaszi tőzikét árul. A tőzike olyan, mint a hóvirág, csak kicsit sárgábbak a szirmai. Szép virág, de túlságosan szerény, semmi esélye sincs az öklömnyi tulipánokkal, méteres kardvirágokkal szemben. Az ünnepi csokrokat is azok alkotják, a tőzikére, meg a lánykára rá se pillant senki.

Csak én. Régi barátomra, Makay Bélára, a híres túristvándi tanítóra emlékeztet ez a virág. Három tő kotúliliom mellett az ő kertjében is virított pár szál, és vigyázott rájuk, mint a szeme fényére. Valahonnan a filesdi erdőből hozta, a szülőfaluja határából. Az ungvári kislány nem tudom merre szedhette, megpróbálok hát szóba elegyedni vele, de csak néz rám nagy, barna szemekkel, s nyúl a vödörbe, hogy kivegyen belőle egy csokrot, mikor a másik oldalról átszalad egy másik, kicsikét idősebb cigánylányka. Most látom csak, hogy ő előtte is tőzikével tele vödör, s jön, hogy segítsen a húgának. Mert ő még csak hét éves, és életében először árul Ungváron virágot.

–Tetszik tudni, nekünk nagyon kell a pénz, mert beteg az anyukánk – mondja tökéletes magyarsággal, ami nem is csoda, hiszen magyar iskolába jár, akárcsak a húga, aki most tapossa az első osztályt, ő meg a harmadikat.

–És ti hol szedtétek ezt a sok szép virágot? –kérdem.

–A csongori erdőben – feleli. –Tetszik tudni, hon van Csongor?

–Hát én szégyenszemre nem – csóválom a fejem.

–Ahogy megyünk Munkács fele –magyarázza a kislány. –Oda viszik majd anyukánkat is. Meg fogják operálni, de most még otthon van, csak nem nagyon bír járni.

–Hát akkor ide kivel jöttetek?

–Keresztanyánkkal. Ott áll, ni! –mutat egy piros kendős, a hídra felvezető járdán álldogáló nőre. Előtte is virágos vödör, de őt se nagyon ostromolják a vevők. –Anyukánknak a testvére.

A kisebbik lány nem szól semmit, csak szipog csendesen, mire a nővére nagy, kockás zsebkendőt vesz elő, s megtörli az orrát.

–Tetszik tudni, nem nagyon beszél, meg van ijedve. A buszon rákiáltott a sofőr, hogy miért magyarul beszél. Azóta hallgat, hiába mondom neki, hogy itt már nem bántja senki.

–Mennyiért adjátok? – veszek ki a vedérből egy csokrot, mire az aprócska lány is megelevenedik, s felmutatja a mutatóujját.

–Egy grivnya? – nézek rá meglepetten, hiszen az alig tíz forint, ám a nagyobbik mérgesen megcsóválja a fejét.

–Tíz…! Nem egy, dehogy egy! – zsörtölődik. – Tetszik tudni hány szál fér egy ilyen csokorba!? Nagyon sok. Meg milyen messzi van Dobronyhoz a csongori erdő!

–Jó-jó – csitítom. –Akkor adjatok kettőt.

A kicsi kezébe nyomom a húsz grivnyát, újságpapírba csomagolom a virágot, s nyakamba kapom a lábam, mert mindjárt kezdődik a festőbarátom kiállítása. Annyi időm azért még van, hogy a múzeum előtt parkoló autónkba dobjam a csokrokat – és ezzel meg is feledkezem róluk.

Hogy aztán majd másnap a magyar határ előtt megálljunk, s az út két oldalára fektessem a két csokrot. Nálunk ugyanis a tőzike szigorúan védett, be sem engedik az országba.

–De ha tudtad, akkor minek vetted? – értetlenkednek a társaim.

–Az úgy volt…– kezdtem, de aztán csak legyintettem, s másra tereltem a szót. Hogy ne kelljen restelkednem, hogy csupán húsz grivnyát adtam a két kicsi lánynak. Mikor beteg az anyjuk… Mikor Dobronyhoz olyan messzi van a csongori erdő!

Balogh Géza