Szakad a nadrágszíj

 korombeliekkel valamikor nagyon megtanították, mit jelent a kapitalizmus, s hallottunk valamit a válság féléről is. Csakhogy, amíg nem érzi az ember a bőrén a bajt, el sem hiszi, hogy létezik. Most látni, mennyire összefügg minden, mindennel. Ismerősöm úgy egyszerűsítette le a dolgot: ha „nyugaton” kinyitnak egy ajtót, a huzat nálunk is érződik.

S ez a „nálunk” most bekövetkezett. Szorul a nadrágszíj az egyéneknél, a családoknál, a településeken, a megyében és az országban is. Ha a folyamatok nem is ennyire függők össze, valahol mindenki találkozik vele. Én is, te is, ő is benne ül a körhintában! S az a bizonyos nadrágszíj pedig már van, ahol szakad, sőt olyannal is találkozunk, hogy felcsúszik és „megfojtja” az illetőt.

A bérekből már nem lehet faragni, a nyugdíjaskor jövedelmi szintjének biztonsága miatt a járulékok jelentős csökkentése sem járható út. Kénytelenek vagyunk tehát megszorítani. S ez alól nem menekülhetnek az önkormányzatok sem. A legtöbben eddig is borotva élen táncoltak, s most el kell dönteni „melyik ujjába harap” a közösség.

Ha már a takarékosság elérte az ésszerűség határát – ami kevésbé fáj – azok a bizonyos „nem kötelező feladatok” kerülnek ki a kalapból. (Pedig ennek jelentős hangulatkeltő hatása van.) De ez inkább csak egy gesztus, hisz ez az összeg olyan szerény, és szinte alig érződik valami javulás. Szerintem tehát nem ez az üdvözítő megoldás. Mindenesetre, a döntéshozóknak a többségben gondolkodva, a társadalom alappillérét jelentő emberre kell gondolniuk elsősorban.

Kapcsolódó cikkek:

• „Már a spórolást is megspóroltuk”
• Csődöt jelent Ópályi önkormányzata
• Vásárlókra válság – jön a fekete leves

- Dankó Mihály -