A magyarok nyelvérzéke

Egy külföldi Pesten arról

érdeklődik két

baráttól, hogyan lehet eljutni ide vagy

oda. Próbálkozik angolul,

németül, franciául, olaszul. A

magyarok minden mondatra, csak

csóválják a fejüket.

Végül az idegen tehetetlenül

tovább megy. „Csak jó lenne

megtanulni valamilyen nyelvet – jegyzi

meg az egyik atyafi. Minek, látod ő

hány nyelvet beszél,

mégse ment vele semmire!” –

válaszol rá a másik.

Pedig, „ahány nyelven

beszélsz, annyi embert érsz”

– tartja a mondás, amelyet talán

még soha nem emlegettünk olyan gyakran,

mint manapság.

Hazánkban a nyelvtudás

néhány évvel ezelőtt

még csak hasznos ismeretnek

számított, napjainkban azonban nemcsak

előnyös, hanem kifejezetten

kívánatos, sőt nem egy

pályán elengedhetetlenül

szükséges is. Bebizonyosodott,

felbecsülhetetlen érték, emellett

pedig jó befektetés is, bármilyen

szinten idegen nyelvet tudni.

A mi nyelvismereti lemaradásunk egyik

oka talán abban is keresendő, hogy a

régi rendszerben – politikai

sajátságaiból

adódóan – a nyugati

nyelvek oktatása háttérbe

szorult, s hosszú éveken keresztül

az orosz volt a kötelező, s tudvalevő,

hogy ez az emberek többségében

visszatetszést keltett. Az angolt, vagy

németet legfeljebb az elit iskolákban

oktatták.

Manapság minden megváltozott, csakhogy,

nem könnyű rászoktatni a fiatalokat

arra, amit nem láttak a szüleiktől.

(Bár, hiszem, ők hamarabb megértik

az idők szavát.) Hiába a szlogen,

hogy a „nyelvtanulás váljon

társadalmi

szükségletté!” – ha a

társadalom egyes tagjai úgy érzik,

nekik nincs rá szükségük.

- Dankó Mihály -