A végén csattan...

Biztosan sokan ismerik azt a játékot, amikor több gyermek is összekapaszkodik, s a középső egy helyben áll, többiek körbe-körbe járnak rajta, a sor végén lévő legtávolabbi pedig majd kifutja a lelkét. Valahogy ilyen a körbetartozás is, mely megmételyezi az építőipart is. Dankó Mihály jegyzeteIgaz, nehéz azt megérteni egy „átlagembernek”, minek ennyi al-alvállalkozó egy beruházásnál. Persze, ha mindenki csak egy „kicsi” nyereséget tesz rá, kiderül, az utolsónak amúgy is csak alig jut valami. Jó, ha vesztesség nélkül el tudja végezni a munkát. Mondhatnánk, minek vállalja? De ebben az ínséges időben nem nagyon van válogatási lehetőség. Ha élni akar, kockáztatni kell. A kockázatnak viszont nem része, hogy egyáltalán ki sem fizetik neki a pénzt. Viszont erre is van rengeteg példa. Marad a bosszú: láttunk már számtalanszor, egy-egy felépített ház lebontását, járda felszedését.

A bosszantó az, ha a végén kiderül, eleve úgy adta tovább a munkát valaki, hogy tudta, ki sem fizeti majd! Nincs szégyenérzet, nincs lelkiismeret furdalás. Már eleve bekalkulálja, hogy a bírósági tortúra milyen sokáig elhúzódik, vagy, ha minden kötél szakad: csődöt jelent. S az áldozat futhat a pénze után. Tudok olyan esetről, amikor a tartozás ki nem fizetése miatt, ráment az áldozat háza, családja, egészsége! De nem csak az övé, a munkásaié is! Hiába a szépen körül írt szerződés. Az ezerszer ismételt ígéret. Persze van olyan is, aki fizetne, csak neki is tartoznak. S bizony ebben néha az állam és az önkormányzatok is elől járnak. Eleve a pályázatok nagy része utófinanszírozott. Aztán, ha becsúszik egy kis galiba, kész a baj. Tény, Magyarországon kb. ezermilliárdos lehet a gazdaságban a körbetartozás mértéke, s a körbetartozás felszámolásában nem történt előrelépés.

Mi lenne a megoldás? Talán, ha lenne elég munka, akkor a „szelet kenyérből” jutna mindenkinek. Vagy egy olyan „biztosítási” rendszer, mely örökre kizárná a nem fizetőket!