Jegyzet: Koldusok padja

Megdöbbentő emberi sorsok tárulnak elénk a televízió képernyőjén vagy az újságoldalakon keresztül, de egészen addig egyfajta szenvtelenséggel viszonyulunk a látottakhoz, olvasottakhoz, amíg nem leszünk magunk is részesei egy-egy ilyen történetnek. Csáki Alexandra jegyzete.

A szombati bevásárlásból hazafelé tartva utam a koldusok padja mellett vitt el. Azért hívom így, mert akárhányszor arra megyek, mindig ül rajta egy asszony, s karcos hangon minden arra járótól kér néhány forintot. Gyakran a gyerekek, unokák sűrűjében, cigarettafüsttől körüllengve szólítja le az embereket. Aznap azonban nem ő gubbasztott ott, hanem egy ősz hajú, kedves arcú néni, olyan igazi nagymamatípus, rápillantva szinte érezni a vaníliacukor és a levendula elegyét. Amikor mellé értem, szinte alig hallhatóan annyi kérdezett, tudok-e adni neki kétszáz forintot kenyérre. Összeszorult a torkom. Persze, mondtam, és ráncos tenyerébe tettem a savanyú fémpénzt. Sietve álltam tovább, nem akartam, hogy még rosszabbul érezze magát. Nem lehetett könnyű egy idegentől kérni. Amikor néhány méter után visszanéztem, még láttam, ahogy bezáródik mögötte a pékség ajtaja.

- Csáki Alexandra -