A hőseink

– Én nem ezért… – szabadkozott a fiatalember, amikor átvette az életmentő emlék­érmet. Néhány hónappal korábban gondolkodás nélkül ugrott a gyors sodrású folyóba, hogy kimentse a kislányt, aki hirtelen tűnt el a vízben. Nem mérlegelte, mi történik, ha nem jár sikerrel, nem fordult meg a fejében, hogy akár őt is elnyelheti a Tisza. Életét adta volna egy életért, egy ismeretlenéért. Bednárik Mónika jegyzete.Nem értette, miért ünneplik hősként, csak azt tette, amit szerinte hasonló helyzetben bárki megtenne. Bárki? Gondolatban, titokban, kimondva vagy kimondatlanul mindannyian vágyunk arra, hogy egyszer, egyetlenegyszer valami nagyszerűt, valami hősieset vigyünk véghez, ami egy életre meghatározza a sorsunkat, egy másik ember sorsát, és elválaszthatatlanul összeköt két lelket. Folyóból fuldoklót menteni, égő házból valakit kihozni, száguldó autó elől ellökni egy embert, vagy tudni, mit kell tenni egy hirtelen szívhalál esetén, elméletben mindenkinek megy. Vajon vészhelyzetben lenne-e bátorságunk, olyan lelkierőnk, amely legyőzi a félelmet, hogy megtegyük a tőlünk telhetőt, a legtöbbet?

Szerencsére vannak ilyen nagyszerű hősök, de sajnos hajlamosak vagyunk elfeledkezni az egyszerű hősökről, azokról, akik naponta néznek szembe a halállal, akik arra tették fel az egész életüket, hogy bajban, hóban, árban, katasztrófában ott legyenek, ahol a legnagyobb szükség van rájuk. Rosszul fizetett tűzoltókról, alig támogatott speciális mentőkről beszélek. Nem kérkednek, már kérni is alig mernek, örülnek az elismerő szónak, egy új műszernek is. Hőstetteik hallatán büszkeségtől dagad azon döntéshozóknak a keble is, akik rendre elfelejtik: az érdemeikhez már megérdemelnék a megbecsülést is.

Bednárik Mónika