Az arc, a bőr és a jog

Pattanásig feszültek az idegek, amikor márciusban kipattant az azóta dagadó, repedező, bűzlő, tanulságokat hordozó, felháborító, fordulatokban bővelkedő, ezreknek kártérítésben szűkölködő, megdöbbentő, tipikusan magyaros Quaestor-ügy. Ladányi Tóth Lajos jegyzete.

Sírjunk avagy nevessünk? Nemzeti specialitás, elvégre sírva vigadunk. Akinek magas a vérnyomása, aligha az olyan nyilatkozat viszi le, miszerint „a magyar bankszektor szabályozottan és tisztességes módon működik”. Hungária Értékpapír Zrt., Buda-Cash, Baumag, Quaestor – a teljesség igénye nélkül, és már megdől a bölcselet. Persze, nem kell mindennek és mindenkinek bedőlni! – tromfolnak a túloldalról, csak éppen azt sem ártana kitörölni a klisék közül, hogy „átlag feletti hozamokra vadászó befektetők” vetemedtek felkeresni a nemrégen még virágkorát élő, azóta felszívódott, már sóval is behintett zárt körű részvénytársaság irodáját. A kalandorkodástól tisztes távolban lévő réteg tagjai mindössze biztonságban szerették volna tudni a pénzüket, és meg sem fordult a naiv fejükben, hogy a bankókat légneművé varázsolják az átadás után azonnal.

De kik is a felelősök a mágiarakásért? Nyomasztó a csend. Duruzsolnak az alkotmánybírósági döntést értékelők pró és kontra, ám arról egyetlen kósza szó sem esik, hogy ugyan mit érdemelnek azok a bűnösök, akik 32 ezer embert köptek szembe. És általuk egy országot. Semmibe vették a pénzügyi fegyelmet, nem mondtak igazat, elvették azt, ami másoké. Aki nem érintett, nehogy azt higgye: csak a károsultak elenyésző csoportja hallatja a hangját, sok a magányos háborgó. Tényleg létezik, hogy a jogállamban ezért senki nem üti meg a bokáját?

- Ladányi Tóth Lajos -