A hallgatás csendje

Nem könnyű érzelmek nélkül, csak a tiszta észre hagyatkozva megítélni az oktatás mai helyzetét. Kinek van igaza? A tanítóknak, vagy a kormánynak? Valami feszül, valami robbanni készül. Vagy mégsem? Egy tény, a miskolci iskola „kirohanásához” egyre többen csatlakoznak. Dankó Mihály jegyzete.

Harc – ki ellen, kiért? Az állam ellen, amelynek éppen az a legfontosabb, hogy milyen legyen a jövő nemzedékének sorsa? Vagy a bürokratikusnak kikiáltott egyéb hatóság miatt? S hogy kiért emeltek szót? A gyerekekért, önmagukért, a jövőért? Kérdések tömege, a válasz homályba vész. Mert nincs, aki minderre reagáljon: vagy „ködösítenek”, esetleg nem akarnak felelni, netán maguk sem tudják a választ. A pedagógus nem más, mint a nemzet lelkiismerete. S ha ő bajban van, annak rengeteg következménye lehet. Arra hajlok, hogy inkább nekik van igazuk. Hisz ebben a mai világban nem biztos, hogy előny, ha az ember szembe fordul a „főnökeivel”, s bírálatot fogalmaz meg. Vagyis, ha még az esetleges negatív következményeket is be merték vállalni, valószínű, nagyon kétségbe vannak esve. Ők csak dolgozni szeretnének, nyugodt körülmények között a hivatásuknak élni…

Igaz, kell valami központi irányvonal, valami egység, hisz a „ház téglából épül fel”, s mi van, ha azok nem illeszkednek. De az egység, a felsőbb irányítás nem köthet gúzsba. A félelem sem ad jó tanácsokat. Nem szeretné senki, ha az erőfitogtatás felőrölné azt a réteget, amely még magáénak érzi a „lámpás” szerepet. Végre üljön le minden érdekelt ahhoz az asztalhoz, s szülessen meg az egyesség (ne várjunk a huszonnegyedik óráig), mert csak ez az egy út jelenti a jövőt.

- Dankó Mihály -