,,Nem feledhetem, az idő semmit sem gyógyít be”

Nyíregyháza - „Mennél jobban múlik az idő, annál jobban fáj a tragédia.”

Holokauszt, koncentrációs tábor, munkaszolgálat. Több évtized eltelt a II. világháború óta, de ezek a kifejezések kitörölhetetlenül végigkísérik immár a magyar és az egyetemes történelmet.

Dörömbölésre ébredtek

Több koncentrációs tábort is megjárt a Nyíregyházán élő Preisz Dezsőné, aki Ópályiban született Schwartz Magdolna néven 1925-ben. Ötéves volt, amikor az épület- és bútorasztalos édesapa beköltözött Mátészalkára a családjával.

A polgári iskolai tanulmányait 1940-ben fejezte be a szatmári városban, s mivel a zsidótörvények miatt nem volt értelme továbbtanulni, Olga nővérét követve Budapesten kezdett el dolgozni egy férfisapkaüzemben. Akkor is a fővárosban tartózkodott, amikor 1944. március 19-én a németek megszállták Magyarországot.

– Április 6-án már sárga csillagot kellett viselnünk, s nem is tudtunk hazautazni Mátészalkára. A szüleimet, nagyszüleimet, Teréz nővéremet a szalkai gettóból vitték el valamelyik táborba, soha többet nem találkoztam velük. Ferenc bátyámat még 1941-ben behívták munkaszolgálatra, a bori bányában dolgoztatták. Ahogy a front közeledett, erőltetett menetben gyalogoltatták valamelyik német táborig, s ott hunyt el – emlékezett vissza könnyes szemmel Magda néni. – Budapesten kezdetben nem volt gettó, én a VI. kerületben laktam az úgynevezett csillagos házak egyikében. Mikor október 15-én Szálasi átvette Horthytól a hatalmat, egy hétig nem mehettünk ki a sárga csillagos házból, október 22-én pedig dörömbölésre ébredtünk. A nyilasok összeszedték a házból a zsidó férfiakat, majd felszólítottak bennünket, hogy minden 16 éven felüli zsidó férfi és nő vonuljon a KISOK-pályára. Étlen-szomjan rengetegen zsúfolódtunk össze szörnyű körülmények között. Másnap elvittek bennünket Vácbottyánra, ahol sáncot ástunk a katonákkal három héten át. Aztán megint elindítottak bennünket gyalog, mint kiderült, Németországba. Esőben, szélben, hidegben gyalogoltunk. Éjszaka a földön aludtunk, a takarónk a csillagos ég, s mindez novemberben.

Dachau, Ravensbrück érintésével végül a spandaui lágerbe került, s a közeli fegyvergyárban dolgoztatták, ahol bombákat gyártottak. A Vörös Hadsereg elől menekülő németek aztán a sachsenhauseni táborban hagyták, ott szabadították fel az orosz katonák 1945. április 22-én. Magyarországra 1945 augusztusában érkezett.

Férjhez ment, három gyermeke született, immár öt unokája és hét dédunokája van. Hiába a szép nagy család, a múlttól mind a mai napig nem tudott megszabadulni.

– Nem tudom elfeledni a szörnyűségeket, az idő semmit sem gyógyít be. Mennél jobban múlik az idő, annál jobban fáj, hogy oly hirtelen elvesztettem családtagjaimat, rokonaimat. Ez a tragikus történet mindig felkavar – mondta a beszélgetés végén. – Sokszor eszembe jut az édesanyám. Mikor a nővéremmel legutoljára voltunk otthon karácsonykor, s indultunk vissza, búcsúzáskor a kirúzsozott számmal megcsókoltam a kezét. A rúzs nyomot hagyott a kézfején, s ő csak nézte és nézte ezt a rúzsos rajzolatot. Ezt a képet őrzöm róla azóta is…

- M. Magyar László -

További részletek a kelet.hu-n.