Fényben és ellenfényben

Tiszadobra kirándult a közelmúltban a nyíregyházi Örökzöld Nyugdíjas Egyesület. Így kezdődhetett volna egy nyugdíjasklub szokványos úti- és élménybeszámolója, ám ahogy ezt az első „fényes” mondatot leírtam, vitára provokálta a mondandómat „az ellenfény”. Kósáné dr. Oláh Julianna írása.

Én is mitizálom, mint sok más szerzőtársam a nyugdíjas kortársaim életét? Tollamat lefogta egy hetekkel ezelőtt hallott mondat. Ez a beszédfoszlány így hangzott: „De jó nyugdíjasnak lenni! Csupa nótaszó és anekdota, csupa tánc, evés-ivás és utazás!” Nemhogy úti beszámolót, de semmit sem tudtam írni. De kegyetlen tempóban pörgött az agyam.

Igen, jó nyugdíjasnak lenni. De egyre inkább azt éreztem, hogy eltorzulnak az életünkről szóló beszámolók, hiszen csak az örömeinkről szólnak, és szemérmesen hallgatnak a félelmeinkről. Ilyen félelem például, hogy a nyugdíjemelés mindössze 0,9% lesz. Luciferi arány. Vagy az az alattomos hír/álhír, hogy az állam az utódainkra ­akarja áthárítani élhetőségünk feltételeit. Arra a generációra, amelynek a vállát már így is ezernyi teher nyomja, akiknek nehéz talpon maradni, akiket még most is mi féltünk és sokszor mi támogatunk.

Hallgatnak a gondjaink. A kórházban töltött napokról, az időskori depresszió ördögi köréről, az elmagányosodásról, a munkás élet utáni ­ürességgel való szembenézésről, a szégyenként takargatott elszegényedésről. Bűn az, ha csak a napos oldalról írunk. Árnyék is van. Sok. Olyan helyzetben vagyunk, mint Babits Jónás prófétája lehetett, mikor az Istennek próbált ellenszegülni. Jónással együtt mondom: „Nincs mód nem menni oda, ahova Te küldtél”. Biztosan óriási a nyugdíjprobléma, de nem azonnali a fenyegetés. Újra csak egy Babits-idézet kívánkozik ide: „Mert növeli, ki elfedi a bajt.”

Sok a tennivalónk. Kell a család ölelő ereje, kellenek a problémák megoldásáért a közös fáradozások. Kellenek a nyugdíjas-egyesületek, ahol az egy nyelven beszélni tudó korosztály tud és szeret beszélni egymással. És „csakazért­is igen”: tud és szeret kirándulni is. Csak az szálljon fel buszunkra, aki elgondolkozik a leírtakon, aki hisz a lélek egészségvédelmében; aki hiszi azt, hogy az élet egy véget nem érő utazás. Aki mer velünk együtt a mi tapasztalatunkból, a mi botladozásainkból és bölcsességünkből, a mi erőtlenségünkből és tehetségünkből, de főképp a mi szeretetünkből új hidat építeni. Aki elhiszi rólunk, hogy mi is akarunk még tanulni, adni és fejlődni.

Kulcsszó a „tanulás, adás és fejlődés”. Utazásunk során rajtunk volt az az életkorunktól kapott ajándék szemüveg, amin keresztül egy kicsit mindent másként látunk. Mennyire mások a mi asszociáció-soraink! Lehet, hogy nem internet- és okostelefon-nyelven beszélnek, hanem a művészet és a praktikum nyelvén. Mi készek vagyunk ellesni fiataljaink technikai bravúrtudását, de készek vagyunk tovább is adni a mi látásmódunk mélységeinek csodáját.

Ahogy ott álltunk a tiszalöki erőműnél vagy a tiszadobi kastélynál, eszembe jutottak a diákjainknak szervezett egykori tanulmányi kirándulások. Akkor csak a szocializmus mesterművénél róttuk le a tiszteletünket. Ma láttuk mögötte a hadifogoly építőket is. Akkor még csak ízlelgettük a környezetkímélő energia fogalmát, ma már átéreztük ennek az energiának minden üzenetét. Azt, hogy létünknek az élethez kapaszkodó szálainál állunk. A diákok számára kimondott számok csupán megtanulandó adatok voltak, a mi fejünkben mára sok-sok felelősségtudattal itatódtak át. Több lett az otthont építő fecskék száma, kékebb lett a Tisza, lágyabban sütött a nap, s a régi csenevész facsemeték mára parkerdővé erősödtek.

Kérdéseink igazi érdeklődésről tanúskodtak, ki nem mondott ígéreteink biztosan beteljesednek: „Ide elhozzuk majd vendégeinket és családunkat.” Ugyanis nekünk jó volt itt lenni. Újra itt lenni. Tiszadob felfedezése nagy kalandozás volt a múltban, a jelenben és a jövőben. Nekünk is van itt – „Túl az Óperencián” – egy kicsi Loire menti kastélyunk! Milyen jó, hogy felújult, s visszatükrözi régi csillogását! Szinte ittuk magunkba a képek, a bútorok, a faragások, az intarziák művészetének a varázsát. Ide álmodtuk a hangversenyeket, a konferenciákat, az utánunk idelátogató turistákat, „a ma zarándokait”, akik azért is eljönnek ide a „végekre”, hogy hírünket vigyék. De vigyék hírét csendünknek és vendégszeretetünknek is. Megtanultuk tisztelni az ajándékozók gesztusait, a szervezők óriási munkáját, az építők, restaurátorok művészi alázatát. Szívből reméljük, hogy kiteljesedik a jövőnk. Tegyünk érte közösen!

- Kósáné dr. Oláh Julianna, nyugalmazott főiskolai tanár -