A rejtett humor utólérhetetlen virtuóza

Nyíregyháza - Hihetetlen gyönyörűség Krúdyt olvasni, ha hajlandóak vagyunk lelassulni hozzá. Interjú Dr. Saly Noémi irodalomtörténésszel.

Valóságos időutazásra, Krúdy Gyula korába vitte el a hallgatóságát nemrég a Jósa András Múzeumban Saly Noémi, a Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeum munkatársa, irodalom-, város- és vendéglátás-történész. Belestünk kuplerájokba, megtudtuk, milyen egy leányszöktetés, a jólét, majd a pusztító szegénység, a fényt legyűrő árnyék, a megannyi szín, ami az író pályaképét tarkította.

Ez egy fontos kikötő az életében, vagy a nagy szerelem?

SALY NOÉMI: Krúdyról írtam a diplomamunkámat az egyetemen, s az emlékeimet akkor kellett felelevenítenem, amikor a múzeummal abba az óbudai házba költöztünk a volt Templom utcában, ahol az író az utolsó éveit élte. Boldogan vállaltam, hogy két szobában létrehozok egy kis Krúdy-kiállítást. Egy eleven embert akartam megmutatni, ha már ott élhetjük mi is a mindennapjainkat, ahol egykor ő is a kilincset fogta, vagy azon a bizonyos utólag vágatott ajtón járt ki a szemközti Kéhli-kocsmába borért, hogy ne zavarja éjjel kettőkor a családot. Persze addig is gyakran levettem a könyveit a polcról. S minél több időt töltöttem vele, annál jobb volt olvasni. Mi tagadás, bele vagyok gabalyodva ebbe a pasasba.

Ha már vendéglátóipari múzeum, az embernek óhatatlanul a nagyevő, a gyomornovellák szerzője ugrik be.

SALY NOÉMI: Ő egy igazi gourmet volt, a szó legjobb értelmében, nem holmi nagyevő. Roppant módon méltányolta a jó ételeket, s azokat is akik főznek. Nagy szeretettel írt az asszonyokról, a pincérekről, akik felszolgálnak, a csaposokról, akik a sört mérik. Nem olyan volt, mint Móricz vagy Mikszáth, akik úgy ettek, ahogy a régi magyar dzsentrik. Krúdy fényképein egy magas, szikár férfit látunk, akiben „elvész” az étel. Szívesen evett, de biztosan nem volt mértéktelenül zabáló ember. Méltányolta az ételt, s kiélvezte. S ahogy írásaiban bele tudott feledkezni egy női tarkón göndörödő hajszálba, egy hófehér kézbe, egy bokán kéklő érbe, ugyanez lehetett igaz a nőkhöz fűződő viszonyára is.

Örömlányok, italozások, botrányok: nem profán így felmutatni egy írófejedelmet?

SALY NOÉMI: Ilyen volt, mit cifrázzam? Ezek a vonások fontosak, és nagyon sok mindent megmagyaráznak az életműben. Nem helyes, ha misztifikálunk egy írót, s csak annál érdekesebbé teszi ezt az ügyet, ha épp a legnagyobb magyar stílusművész áll a középpontban. Nem kell a valóságot szépíteni, az amúgy is szép. S azért sem lehet kihagyni a vizsgálódásból, hogy mégis csak egy hús-vér ember hozta létre ezeket a gyönyörű szövegeket, aki ráadásul egy tragikusba forduló életet kapott a sorstól, mert enélkül a Krúdy-szövegek mélyen rejlő humora is érthetetlen volna.

Az íróról – ahogy a példa is mutatta – politikamentesen sem lehet beszélni.

SALY NOÉMI: Krúdyval a politika bánt el, ez vitathatatlan. Pekár Gyula államtitkár személyes bosszút állt rajta, mert megírta az ő fiatalkori viselt dolgait. Egyébként pedig nincs olyan korszak, amelyre ne lenne jellemző, hogyan bánik a hatalom az irodalommal. Minden író recepciója változik is az idővel, s minden korszak azt olvassa ki belőle, amire a legnagyobb szüksége van. Weöres Sándor írja: „a jó vers olyan, mint az alma, / ha ránézel, csillogva visszanéz, / mást mond az éhesnek, mást a jóllakottnak…” A jó próza, Krúdyé is ilyen: mindenkinek tud adni valamit. De az is tény, hogy a történelmi korszakok, helyzetek vagy az éppen aktuális divatok is hol kiemelnek, hol újra elejtenek írókat, s mindig kell valaki aki lefújja egy-egy életműről a port, felmutatva: micsoda kincs!

KM-MJ