Emlékszel még?

Emlékszel? Emlékszel arra a büszkeségre, amely hatalmába kerítette a megyeszékhely lakóit? Arra az izgalomra, amely az előkészületeket övezte? Arra a szorongással teli kíváncsiságra, amely az első bemutatót kísérte? Nyíregy­házának színháza lett! Karádi Zsolt írása.

Annyi küzdelem után, végre, a „szőke város” önálló társulatot tudott alapítani! És aztán, 1981. október 17-én felgördült a függöny: a Csongor és Tünde varázsos verssorai egy szabolcsi almáskertben hangzottak fel. Bozóky István rendezésében Vitai András és Hartmann Teréz alakította a címszerepet, Holl István volt a Tudós, Szabó Tünde pedig Ilma. A koreográfiát Vásárhelyi László készítette. Emlékszel? Emlékszel erre a harmincöt esztendőre? ­Egy darab történelem. A színház mindig is maga volt a ­tör­ténelem, a kultúrtörténet, a politika és az emberi ­psziché lenyomata.

Mindaz, amit láttál ebben a három és fél évtizedben, minden beépült a személyiségedbe, behatolt a zsigereid és a gondolataid közé. Te vagy Ványa bácsi és Švejk, Harpagon és Oidipusz, Othello és Hyppolit, Peer Gynt és Fafeye, Mozart és Salieri, Hamlet és Hanta, s tudod, hogy kizökkent az idő, s az ég nem emberséges. De te vagy Ádám és Lucifer, Pájinkás János és Szakmáry Zoltán, Trepljov és Pisti, a vérzivatarban. Ha azt hallod, Ancona, Mészáros Árpád Zsoltot látod, ha szóba kerül a mi kis ­városunk, Mensáros Lászlóra gondolsz.

És eszedbe jut ­Szigeti András, Bozóky István, Gaál Erzsébet, Máté Eta, Holl István, Simor Ottó, Pankotay István, Kerekes László, Safranek Károly… A színház: kezdet és vég; akarsz, ­akarsz-e játszani halált… Látod emlékeid között azt a felejthetetlen estét, a Segítsd a királyt! estéjét, hallod Csikos Sándor szavait, István fohászát, „Juttasd eszükbe, ki vagy Te, Uram, / s kicsodák ők! És tedd, hogy ne legyünk / gyalázatja a szomszéd nemzeteknek, / ne legyünk csúfja és játékai, / s messzire való maradékaink / rút járom alá ne vettessenek! Ámen.” S érzed most is azt a borzongást is, amikor az ima végén felgyulladtak a nézőtéri lámpák, s tudtad, a monológ nem arról szól, amit mond; a veretes mondatokban nem pusztán a király beszél. De azt a megrendültséget sem felejted el, amelyet a Temetés ébresztett benned; a fehér leplekkel letakart nézőtér, Gál Erzsébet látomása máig eleven, miként a díszletraktárban megrendezett Danton formabontása. Utas vagy a holdvilágban, fölneszelsz a kicsengetésre, figyeled a hegedűst a háztetőn, s a Foltin Jolán koreografálta szilaj táncokat, Hetey Lászlót és Szabó Tündét, s dúdolod a Ha én gazdag lennék… dallamát. Nem szabadulsz a Hát akkor itt fogunk élni díszlet mögötti terébe történő belépés élményétől, s a Tizenkét dühös ember felkavaró drámájától, a Grafitti angyala, a Hair s a Képzelt riport táncainak szuggesztív erejétől.

Itt morajlik, áramlik, patakzik, tódul, hömpölyög harmincöt év előadásainak hulláma, sodorja magával az ifjúságot, a boldogságot, a bánatot, a szépet és a rútat, a felemelőt és a lesújtót; itt pulzál benned a magyar és ­világirodalom, s hallod Kálmán Imre, Kurt Weil, Presser Gábor, a Kabaré, a My Fair Lady, a Jonatán melódiáit. Látod rendezni Jancsó Miklóst, Tasnádi Csabát, Forgács Pétert, Ladányi Andreát, Bagossy Lászlót, Koltai M. Gábort, ­Hargitai Ivánt, Novák Esztert, meginterjúvolod Hernádi Gyulát, Léner Pétert, Bodolayt, Nádasdy Ádámot, S­zakonyi Károlyt, Olt Tamást, Tasnádi Istvánt, Forgách Andrást.

És látod Bárány Frigyest az Úri muriban, Varjú Olgát a Julie kisasszonyban, Csoma Juditot A vágy villamosában, Gazsó Györgyöt a Nero, szerelmemben, Holl Istvánt a Segítsd a királyt!-ban, Pregitzer Fuzsinát Az ügy­nök halálában, Horváth Rékát a Naplemente előttben, Szabó Mártát a Tigris és hiénában, Udvaros Dorottyát A vihar kapujában, Horváth Margitot a Kék verébben, Gáspár Tibort Az üvegcipőben, Tóth Zolkát és Fridrik Noémit a Csárdáskirálynőben, Illyés Ákost a Coriolanusban, Széles Zitát az Orosz lekvárban, Puskás Tivadart az Idősutazásban, Horváth Lászó Attilát a Túl zajos magányban… S nem látod a világosítókat, a kelléktár, a díszlettár, a hangtár, a fodrásztár, a szabótár, az öltöztetőtár szakembereit, az örök láthatatlanokat, akik nélkül azonban nem lett volna csillogás, öröm, bánat és katarzis.

Emlékszel? A Valahol Európában végén, amikor Kuthy Patrícia ölében haldoklott Kuksi, nemcsak a nézőtér zokogott, hanem a színészek, a táncosok, a statiszták, valamennyien. Akkor mondtad azt: a színház az egyetlen hely, ahol az ember nyilvánosan sírhat.

Emlékszel még? Szép volt, de szép…

- Karádi Zsolt -

A szerző a Nyíregyházi Egyetem oktatója