A magyar ügyek gyámja

San Francisco, Nyíregyháza - Ahol csak lehet, mindenben igyekszik segíteni a magyaroknak a megyéből elszármazott tiszteletbeli főkonzul.

Az elmúlt hétvégén tartotta hatodik ülését a fővárosi Várkert Bazárban a világban szétszórtságban élő magyarság szervezeteit tömörítő Magyar Diaszpóra Tanács, ahová vendégként meghívták Eva E. Voisint is. Magyarország San Franciscóban élő és tevékenykedő tiszteletbeli főkonzulja a jelenlévő 76 tömörülés közül természetesen Észak-Kaliforniát, s a kint élő magyar közösséget képviselte. Mivel a tanácskozás egyfajta párbeszéd a világ diaszpórában élő magyarjai és a hazánk kormánya között, a főkonzul asszony elmondta lapunknak, hogy boldogan jött. Ő ugyanis évtizedek óta elhivatott segítője a magyar ügyeknek a tengeren túl, s az anyaországban.

Az édesapja Budapesten végezte a közgazdasági egyetemet, s ott letelepedve a Horthy-kormányban volt minisztériumi tisztviselő. Ön is már itt született, s rokoni szálak fűzik Szabolcs-Szatmár-Bereg megyéhez is. Talán emiatt is tesz annyit a magyar–amerikai gazdasági kapcsolatok fellendítéséért, ráadásul egy ilyen gazdasági kamarát is létrehozott.

Eva E. Voisin: Tudva, hogy a gazdasági kapcsolatokra Magyarországnak és a kint élő magyaroknak is nagy szükségük van, 1990-ben megalapítottuk a Magyar–Amerikai Kereskedelmi Kamarát, hasonlóan a többi ugyanilyen nemzetközi szervezethez. Csak sajnos, sokkal több német vállalat van ott, mint magyar. Egy kicsit nehezen is indult be a munka, de mára jó néhány magyar vállalkozó a tagjaink sorába lépett. S az utóbbi időben egyre több fiatal jön oda tanulni és dolgozni. Pontos adatot nem tudnék mondani, de Los Angelesben körülbelül 100 ezer, nálunk San Franciscóban 40–50 ezer magyar él. Én egyébként Észak-Kalifornia 32 megyéjével foglalkozom, s csak itt hozzávetőlegesen 30 ezer magyarról tudunk.

Úgy hallottam, az ön érdeme, hogy San Franciscóban augusztus 20-a tiszteletére a városházán kitűzik a magyar lobogót.

Eva E. Voisin: Ez egy ettől régebbi tradíció, s nem is nekem köszönhető, én 1993-ban csak megörököltem a szervezőmunkát. San Franciscóban nagyon sokféle nemzetiségű ember él, éppen ezért a város és a polgármester rendkívül nyitott az ilyen kezdeményezésekre. Az ünneplés nem mindig pontosan 20-ára esik, de egy napra minden évben kitűzzük a hivatal erkélyén a magyar zászlót. A polgármester kiad egy proklamációt, ebben köszönetet mond a magyaroknak, amiért annyit tettek a városért. Azt viszont már valóban én kérvényeztem, hogy az idén október 23-án is sor kerülhessen egy hasonló ünnepre. Polgármester úr természetesen elfogadta a kérést, mivel tudta, hogy a 60. évforduló alkalmából ez egy különösen fontos dátum a számunkra.

Érdekelne bennünket, hogyan választották hazánk tiszteletbeli főkonzuljává.

Eva E. Voisin: Magyarországnak sokáig nem volt a nyugati parton diplomáciai képviselete, s régóta szerettük volna, hogy legyen. Enélkül ugyanis sokkal nehézkesebb az ügyintézés. Chicagóba, az ottani kereskedelmi attaséhoz, Washingtonba vagy New Yorkba kell utazniuk azoknak, akiknek hivatalos dokumentumokra van szükségük. Végül 1990 után megcsillant a lehetőség. Los Angeles is szóba került mint helyszín, de lelkesen lobbizni kezdtem San Franciscóért. Mivel akkorra a kamarát is megalapítottam, s már előtte is sokat tettem a magyar ügyekért, az egész nem tűnt lehetetlennek. De hiába volt a mi városunk a térség pénzügyi központja a híres Szilícium-völggyel, az angyalok városa győzött, s egy év múlva alakulgatott csak meg nálunk a tiszteletbeli konzulátus.

Ennek is köszönhető, hogy nagyon széles kapcsolatrendszerrel büszkélkedhet.

Eva E. Voisin: Az összes eddigi államfőt és magyar elnököt ismerem, valamennyi nagykövettel együtt. De nagyon büszke vagyok a Teller Edéhez fűződő munkakapcsolatomra, s arra, hogy vele lehettem akkor is, amikor a Corvin-láncot megkapta. A professzor a kaliforniai Palo Altóban élt, ott is halt meg. Őt minden odaérkező meg akarta látogatni. Egyszer nálunk járt egy magyar öttusacsapat, s megtudva, hogy dr. Teller a Stanford campuson tanít, megkértek, hogy intézzek el egy találkozót. A legviccesebb az volt, amikor a professzor sehogyan se értette, hogy egy öttusázó egyszerre öt sportágban is jeleskedik.

Különös, hogy Szabolcs-Szatmár-Bereg megyéből még senki nem kért öntől segítséget. Ám úgy tudom, Borsod-Abaúj-Zemplén, azon belül Tokaj annál többet köszönhet önnek.

Eva E. Voisin: Eredetileg szerettem volna elérni, hogy San Franciscónak Budapest legyen a testvérvárosa, de a magyar főváros nem bennünket választott. Végül ugyanezt felajánlottuk Tokajnak, s megpróbáljuk szorosabbra fűzni a kapcsolatokat a kaliforniai Sonoma megye és Tokaj között. Ez úgy indult, hogy a Haraszti-­pincészetet megvásárolta egy általunk jól ismert francia vállalkozó, aki nemcsak ügyes gazdasági szakember, de jó bort is csinál. Ráadásul nagyra értékeli a magyar történelmi hátteret is, amire remek példa, hogy időnként az egyik munkatársát Harasztinak öltözteti. Beindítottuk a cserediák-kapcsolatot, s minden második évben a magyar és az amerikai delegáció tagjai felkeresik egymást. Májusban már én képviseltem San Franciscóban a tokajiakat. A férjemmel – aki szintén francia – egyébként is szeretjük ezt a borvidéket, gyakran meg is fordultunk ott, mivel ’68 óta rendszeresen visszajárunk Magyarországra. De megígérem önnek, hogy a jövőben Szabolcs-Szatmár-Bereg megyének is nagyobb figyelmet szentelek.

Dr. Eva E. Voisin

Vannak dolgok, amiket soha nem lehet feledni

Eva E. Voisin édesapja a II. világháború előtt a közgazdasági tanulmányait a fővárosban végezte, itt is telepedett le, s alapított családot. Később közgazdász szakemberként dolgozott az akkori szakminisztériumban, s egészen az osztályvezetőségig vitte. A háború után Tatabányára járt ki könyvelőként. A család 1956-ban úgy döntött, elhagyja az országot, s kivándorol Amerikába. Dr. Voisin Éva így emlékezett azokra az időkre.

– A szüleinkkel és a nővéremmel vágtunk neki a nagy útnak. Január 1-jén indultunk, de mivel betelt a kvóta, Bécsben kellett várnunk a sorunkra. S majd csak 1959-ben, tavasszal léphettünk Amerika földjére. Nem tudtuk, mi vár ránk, de mindenre emlékszem, vannak dolgok, amiket soha nem lehet feledni. Ausztriában, egészen pontosan Tirolban egy magyar iskolába is beírattak, s onnan települtünk át Bécsbe. Nem beszéltük a nyelvet, ahogy később Amerikában sem, s nagyon nehéz volt munkát találni. De édesapám beiratkozott az egyetemre, s az ösztöndíjából, no és az édesanyám szerény jövedelméből éltünk, amit a tábori könyvtártól, később az ottani karitatív szervezettől kapott.

Magyar ünnepek Amerikában

– Amerikában egy olyan családhoz kerültünk, amelynek volt egy gépalkatrészgyára, s oda az édesapámat segédmunkásnak mindjárt fel is vették. Volt egy barátunk a Rotary Clubban, aki pedig hat hónap elteltével beajánlotta egy ottani magánbankhoz, mint végzett közgazdászt. Egy jó évre rá sikerült egyenesbe kerülnünk.

– Amikor a mostani október 23-ai ünnepséget szerveztem, óhatatlanul előkerült az egykori múlt minden emléke. A Stanfordon bérelünk helyet az ünneplésekhez, itt tartottuk a forradalom és szabadságharc 50 éves jubileumát is, 1996-ban az 1100 éves évfordulónkat is ebben az épületben rendeztük. Egy fogadással annak a 150 éves jubileumát is megünnepeltük, amikor Kossuth Lajos Amerikában járt.

– Tulajdonképpen minden évben tartunk valamilyen kisebb vagy nagyobb megemlékezést, ami óhatatlanul előhozza az emlékeket is. S megkülönböztetett figyelemmel kísérjük, mi történik idehaza.

- KM -