„Én mindig a hagyományok vonzásában élek.”

Nyíregyháza - A hortobágyi, a Balaton-felvidéki, a hajdúböszörményi táj, s a Tisza festőjének munkáiból nyílt kiállítás a múzeumban.

Csizmadiai Zoltán, mátészalkai születésű, Csók István és Egry József-díjas festőművész kiállítását nyitották meg a Jósa András Múzeumban március 10-én, pénteken délelőtt. Az ünnepélyes eseményre a művészt családja is elkísérte.

Nem ez az első alkalom, hogy a több évtizede aktív és sikeres, Budapesten majd Veszprémben élő alkotó egy kiállítás erejéig „hazatért” szűkebb pátriájába, ugyanis 1977 óta több alkalommal is kiállított Nyíregyházán és Mátészalkán.

A megnyitó ünnepségen elsőként Andó Károly iskolaigazgató, önkormányzati képviselő köszöntötte. A szónok röviden ismertette a művész életútjának legfontosabb állomásit, majd hozzátette: – Csizmadia Zoltán festményeinek témáival elsősorban a magyar vidéki élethez, a magyar történelemhez kapcsolódik, de mindemellett résztvevő krónikásként teszi vászonra 1956 és a forradalom utáni megtorlás eseményeit.

Szabó István, a megyei közgyűlés alelnöke a több évtizedes ismeretség jogán méltatta a 84 esztendős festőt, aki maga is ragaszkodott hozzá, hogy Mátészalka egykori polgármesterével találkozhasson. Az alelnök ünnepi beszédében szintén felidézte a gazdag és kivételes művészpálya egy-egy lényeges momentumát kihangsúlyozva, hogy az alkotó soha nem lett nagyvárosi ember. Megmaradt a természetet szerető, vidéken felnövekvő festőművésznek, aki ha teheti, menekül a nagyvárosból. Portréját egykori méltatói szavaiból felépítve megidézte például Váci Mihályt, aki szerint Csizmadia Zoltán „a táj, a paraszti világ nagy ellentmondásait, mély szenvedélyeit, hallgatag aggódásait, reményeit fogalmazta súlyos, erőteljes, egyszerű képletű, drámai feszültségű kompozíciókba”. Váci Mihálytól származik az a gondolat is, amelyek szerint „a paraszti, a nép világához, a tördelt kezű emberek, a barázdát taposó rokonok világához kötődő hűség éneke ragyog ezeken a képeken. Csizmadia Zoltán a mezők, a szántóföldek, a kaszálók, falvak, a külvárosok, a folyópartok, a paraszti lét derűjének festője”.

Végül a nagy szeretettel fogadott alkotó ars poeticájának a megfogalmazására Szabó István nem is választhatott volna ideillőbb gondolatokat Csizmadia Zoltán szavainál, aki egyik alkalommal úgy fogalmazott:

– A művészetnek az igazi feladata – minthogy az időből merít – nem az újat akarás, hanem az emlékeztetés, az emberi lélek kontinuitásának, teljességének a biztosítása. Meggyőződésem szerint nem szabad feladni az absztrakt általánosságokért a konkrét egyediséget és történetiséget. A divatáramlatok követése helyett számot kell adni arról, ami itt és most történik, meg kell őrizni a következő generációk számára mindazt, amit pusztulásra ítélt az idő. Úgy vélem, a néphagyomány és a ráépülő nemzeti kultúra megbecsülése a történelmi tudaton túl a jövő felelős vállalását jelenti, a hagyományok megőrzése mellett a hagyományok teremtését.

KM