Átkok nélkül, de…

Amikor a focipályát felszántották, épp csak sóval nem hintették be. Amúgy minden másban teljes volt a pusztítás, mely hosszú időre megnyomorította egy kis nyírségi falu életét. Az igazságnak azonban van egy masszív tulajdonsága: előbb vagy utóbb, de győzedelmeskedik. Így történt ez Pócspetriben is. Nyéki Zsolt jegyzete.

Csaknem hetven év után kísérték a megnyugvás reményében végső nyughelyére a kivégzett mártírt. Különös nap volt ez: nehéz szívvel, de mégis ünneplő emberek szorították meg egymás kezét a templomban, a püspöki szentmise után. Aztán a műsort hol elborzadva, hol megrendülve hallgatta, nézte még az is, aki van olyan szerencsés, hogy számára távoli régmúlt mindaz az iszonyat, ami itt történt, a történelem sötét korszakával együtt. Egymást váltották akkor a gyilkos eszmék és rendszerek: a nácizmust legyőző kommunizmus békét ígért, de polgárháborúba taszította az országot. Olyan időket hozott, amelyben állampárti játékszer lett vagyon, emberi méltóság és élet; amelyben iparos segéd vezethetett egy országot, és fodrászsegéd vérbíróként hozhatott halálos ítéleteket. Ma már hitetlenkedve kérdezzük: hogy lehetett az iszonyat világát elviselni, túlélni? A hit erejével – válaszolják csöndesen a még élő szemtanúk, a családtagok. No meg a szeretet… Az életfogytig tartó fegyházra ítélt, tizenöt év múltán szabadult fiatal tanító, Som István, és a rá kitartóan váró Sárika néni, a felesége fogalmazták meg együtt ezt a legnemesebb tisztasággal: „Soha nem átkoztunk senkit. A szeretet és a türelem erőt ad; ha ez van, mindenünk megvan”.

Ez a falu nem adta fel, nem néptelenedett el – pedig nehéz volt. Ezzel szembesült például Kovács János Csaba, a helyi művelődési ház 1980-ban kinevezett igazgatója is. Ma már az Iránytű Gazdaságfejlesztő Klub elnökeként emlékezik és emlékeztet rá, az akkori tanács és pártvezetés hogyan akadályozta, tette lehetetlenné a helyi közösségi életet. Még a focipályát is beszántatták… A „rendőrgyilkos falu” bélyegét a szocializmus alatt végig cipelve ide mindig kevesebb támogatás jutott, egy átlagos nyírségi kistelepülés szintjén sem volt mód s lehetőség fejlődni – e külső elnyomásban vált meghatározó erővé a helyi összefogás, közösség. Minél inkább fokozódott a mellőzöttség a hagyományos értelemben vett társadalmi színtéren, annál inkább erősödött a hit és a hitre épülő élet. Nem véletlen, hogy a település több papot és egy püspököt is adott az egyháznak, amely máris új tartalommal jelenik meg – még az ateisták előtt is.

Pócspetri megint írt egy fejezetet a magyar történelem lapjaira, s e pillanatra méltó módon készültek az itt élők. Az Iránytű Gazdaságfejlesztő Klub „Pócspetri (múlt, jelen, jövő)” címmel megjelent kiadványában a versek, idézetek, kordokumentumok, fotók irodalmi igényességgel és történelmi hűséggel vezetnek vissza vészterhes időkbe, hogy a vádak alól szabadult jelen bemutatásán át engedjenek bepillantást a jövő terveibe. Ünnepi műsorával könnyeket csalt a szemekbe az Iránytű Klub zenekar, a Nyugdíjas Egyesület Népdalköre, a Katolikus Énekkar, a Mohos-menti Vadászdalárda és a Királyfalvi Miklós Általános Iskola ének- és tánckara. Mindannyian segítették átélni, feldolgozni és elengedni a fájdalmat. Ám a fülekben visszhangzik még Tóth Bálint Magyar litániájának átköltése: „ De véssük gránitba, bazalttömbbe, minden időre, minden bűnös nevét, jegyezzük fel, s legyen ennyi elég”.

- Nyéki Zsolt -