Jóra tanított kicsiket, nagyokat

Nyírpazony, Kisvárda - Hetvenöt, fordulatokban gazdag év az oktatásügy szolgálatában.

Percekig zúgott a taps nemrég a Nyíregyházi Egyetemen, amikor a 75 éve első diplomáját szerző Ivancsó Dénesné Kazicsku Sarolta átvette márványdiplomáját az egyetem rektorától. Az a taps egyszerre szólt a közel évszázados tapasztalatnak s a tisztességben, emberségben megtett hosszú útnak, amelyen végigmenni – tartás és állhatatosság nélkül – nem egykönnyen lehet.

Regényes emlékek

Ez a hosszú életút 1923 májusában kezdődött, amikor Kazicsku Sarolta Kazicsku Mihály kántortanító és Remák Jolán gyermekeként a mai szlovákiai Kisdobrán meglátta a napvilágot. Itt nevelkedett két testvérével együtt, de a négy elemit már Nyírlövőn járta ki.

A család később Tornyospálcán, majd Kisvárdán telepedett le. Kisvárda nem csupán diplomát adott, de feledhetetlen – bár kétségtelenül fegyelmezett – éveket is. Kilenc esztendőt kollégiumban tölteni – előbb 4 év a polgáriban, majd további 5 a zárdában, azaz a Szent Orsolya-rendi Római Katolikus Tanítóképző Intézetben, a mai Nyíregyházi Egyetem jogelődjében – nem kis dolog.

– Szeretettel emlékszem vissza azokra az időkre, s mindig különleges élmény ellátogatni a ma is működő intézetbe – mondta el Sárika néni, akit mindenki így, s nem Saroltának szólított. Aztán mintha Szabó Magda feledhetetlen Abigéljének a kulisszái közé csöppentünk volna, regénybe illő történetek kerültek elő a múlt ködéből. Egy bentlakásos intézetről, amelyet ugyanúgy egy tekintélyt parancsoló férfi, Buri Alajos rendfőnök igazgatott, aki azonnal szóvá tette, ha valakit rendezetlen ruházatban pillantott meg a folyosón. Mater Stefánia és Mater Ignatia lányosztályáról, ahol apácák, majd később világi tanárok is tanítottak, s ahol kicsapás járt azért, ha egy növendék szóba elegyedett a fiúkkal a kerítésrácson át.

Ivancsó Dénesné az 1942-ben frissen szerzett diplomájával Révaranyosra került tanítani, s hamarosan élete párja is megérkezett az életébe. A fiatal, agilis kántortanítót nagybátyja, Nyírparasznya papja vitte el hozzájuk bemutatkozni, s miután 1944 szeptemberében megtartották a lakodalmat, a házaspár a nagybácsi falujába költözött.

A jobb élet nyomában

Azokra az évekre leginkább a háború nyomta rá a bélyegét. A fiatal feleség hányszor féltette a mindenkin segíteni próbáló – magát németül, később oroszul is jól megértetni tudó – férjurát, aki a bombázások ellenére is orvosért, gyógyszerért ment, ha arra volt szükség! A község pedig időközben úgy megszerette tanítóit, hogy minden jelentős ünnepségre meghívták és visszavárták a hét év után, 1951 decemberében Nyírpazonyban végleg letelepedő, háromgyermekes házaspárt.

– Nyírparasznya bármennyire a szívünkhöz nőtt, a jobb életkörülmények és a fejlettebb infrastruktúra arra sarkallt bennünket, hogy lakhelyet váltsunk. Eredetileg Oros volt az úti cél, de mire megérkeztünk, betöltötték a pedagógusállásokat – sorolta Sárika néni.

Erőt a család ad

Férjével – aki példaadó közművelődési munkájával beírta magát Nyírpazony történelemkönyvébe – a nyugdíjazásukig itt tanított, s 14 éven át igazgatta is a falu tan­intézményét. Ivancsó Dénesné 2009-ben megözvegyült, de népes családja – 3 gyermeke, 6 unokája, 4 dédunokája és a 22 tagot számláló szűkebb családja ma is erőt önt belé. A nagy családi találkozókon – vagy az olyan jeles napokon, mint amilyen a márványdiploma-osztó is volt – boldogan idézgetik a régi időket.

Zárdaélet és krumplicukor

– Annyira boldogok voltunk, amikor a kék színű, nagy fehér galléros egyenruhánk mellé kaptunk egy fehér pöttyöset, s abban tehettünk sétát a városban! Arra mindenki felfigyelt. És soha nem feledem az egykori látványos tornavizsgákat sem, ahová a szülőket is meghívták – mesélt Ivancsó Dénesné a zárdabeli évekről.

Nosztalgiával idézte fel a jól szervezett kirándulásokat, amikor a vendéglátók énekkarral várták őket; a zongora- és a korcsolyaórákat; a boldog esti házi koncerteket a közös vacsorák után; a remek ételeket; nem feledve azt sem, mennyire számon tartották, ki a zárda legelegánsabb tanára. Mesélt a szerencsi csokoládégyárban tett látogatásukról, amikor egy darabka édességet sem kaptak, amire válaszul megszégyenítő csasztuskát csináltak a balul sikerült kiruccanásból. Persze híre ment Szerencsen is, s a csokigyár vigaszdíjként egy nagy doboz krumplicukorral köszörülte ki a csorbát.

KM-MJ