Küldjön hírt! - Tanah Toraja, azaz Torajaföld, elhunyt ősök között....

Kisvárda - Egy kisvárdai származású fiatalember élménybeszámolója alapján...

Amikor Indonézia szóba kerül szinte mindenki Balira, a fehér homokra és a tengerpartra gondol, esetleg Borobodur templomra. Csakhogy az ország a különleges kultúrák és lenyűgöző tájak kimeríthetetlen tárháza. Mivel huzamosabb ideje Indonéziában tartózkodom a fentebb említetteket már láttam és valami újat szerettem volna megtapasztalni. És akkor jött a lehetőség...

A barátnőm családjának az egyik ága a toraja népcsoporthoz tartozik. Az egyik rokonnal nemrégiben sikerült is találkozni, aki indonézhez méltó szeretettel meg is hívott minket magukhoz. Tanah Toraja (Torajaföld) tárt karokkal várt minket.

Na de kikről is van szó? Kik a toraják és hol élnek? Egy őslakos csoportról van szó Sulawesi (Celebesz ) közepéről. A nevük azt jelenti ,,az emberek, akik a hegyekben élnek”. Torajaföld három dologról híres a leginkább a kávé a sajátos építészet és a halotti kultuszuk…

A vízibölény szarvai alatt

Jakartából indultunk, és körülbelül két óra repülőút után érkeztünk meg Makassarba, ami Dél Sulawesi tartomány fővárosa. Innen indulnak a speciális távolsági buszok a kiszemelt térségbe. A különböző cégek közül mi a Bintang Prima nevűvel utaztunk. A mintegy 8 órás buszút meglepően kényelmesen telt és lehetőséget biztosított arra, hogy láthassuk Dél Sulawesi rizsföldekkel tarkított sík vidékét, háttérben a célunkat jelentő hegyekkel. Az út végén – amit akkor még ráadásként kezeltem- a rokonok háza előtt szálltunk ki. Torajaföldön nem igazán lehet külön városokról vagy falvakról beszélni és a helyiek is inkább a régiókat határozzák meg. A mi szállásunk a Bua nevű terület volt.

Másnap reggel a kötelező kávé és kiadós reggeli után találkoztunk a helyi ,,idegenvezetőnkkel”. Azért idézőjelben mert a barátnőm egyik rokona, de mivel a toraja családok egy magyar nemesi családnál is szerteágazóbb családfával rendelkeznek, körülbelül a második magyarázat után feladtam, hogy megértsem a rokoni kapcsolatot. Mint említettem az egyik nevezetessége a torajáknak a halottakkal szemben tanúsított tisztelet. Itt egy temetés durván egy évig tart a különböző szertartások miatt. Ezeknek egy részét mi is láthattuk. Amikor a torajáknál elhuny valaki, hosszú ideig úgy tesznek, mintha az illető még mindig köztük lenne. Ráadják a kedvenc ruháját és a lakásban a kedvenc helyére ültetik pár napra. Beszélnek hozzá, a kedvenc ételét viszik neki megérintik és megölelik. Ezután az ágyába fektetik szintén pár napra. A szertartássorozat első körének lezárását az jelenti, hogy az elhunytat a koporsóba teszik, de még mindig a lakásban van. A következő egy évben együtt élnek vele. A tényleges halotti szertartás csak ezután kezdődik, amelynek során vízi bölényeket és malacokat áldoznak fel. A számok szigorúan meg vannak szabva, a felső kasztokhoz tartozóknak 60-100 vízi bölény áldozat a kötelező. Ez az állat egyébként a toraja kultúra egyik alappillére. 200.000 ft-tól egészen 700.000 ft-ig terjedő árban lehet megvenni, attól függően, hogy milyen nagy mekkora a szarva és milyen a színe. A legértékesebbe azok, amelyek valamilyen deformációval rendelkeznek vagy éppen albínók.

A közlekedés – Dél-Kelet Ázsia túlnyomó részéhez hasonlóan leginkább robogóval történik. Mi körülbelül 2000 Ft/nap árban béreltünk egyet. Az első megálló egy ismerős család otthonába vezetett, ahol elhunyt a nagymama. A megérkezés után érezhető volt az indonézekre annyira jellemző vendégszeretet. Kávéval és helyi édességgel kínáltak minket, amit a tongkonánnak nevezett közösségi összejövetelek céljául szolgáló jellegzetes toraja épületnél ülve fogyasztottunk el beszélgetés közben a többi vendégre várva.

A családfő mesélt az életükről és a szokásaikról, ami egy halotti tort juttatott az eszembe. Nem tudtam megállni, hogy ne kérdezzem meg hogy miért ilyen hosszú a szertartásuk. Annak ellenére, hogy a többségük a keresztény vallást követi, még mindig tartanak bizonyos régi eszméket. Úgy gondolják, hogy mindenki a halála pillanatában istenné válik és a testén keresztül lehet vele kommunikálni. Ez az oka annak, hogy évekkel, sőt évtizedekkel később is visszajárnak a halotthoz vagy a sírhoz szertartásokat és áldozatokat bemutatni. Az előkészületek után tettük tiszteletünket a halottnál aki – a fentebb leírtak szerint – kényelmesen ,,pihent” a kedvenc székén a nappali helyiségben. A tiszteletadás után a környéket jártuk be és gyönyörködtünk abban, ahogy a rizsföldek a dombok és helyi épületek követik egymást.

A napot a Rantepao területen található számos kávéház egyikében a JAK Koffieban fejeztük be, ahol a tulaj/pultos a toraja kávéról tartott kiselőadása után több kávét is kipróbáltunk. Személy szerint a fekete cukor nélküli ajánlanám, ha valaki arra vetődik, de valamiért a barátnőmnek a red velvet cake ízesítésű jobban bejött.

A másnap már megerőltetőbb volt. A hegyek közzé mentük fel és mintegy 1,5-2 óra megterhelő, de annál gyönyörűbb hegyi motorozás után érkeztünk meg Kampung Karonggian faluba, ami mellett egy a középső kaszthoz tartozóknak kialakított Baruppu nevű temető van. Az utazás alatt öbbször is a felhők között voltunk, így a ködben lévő fenyőfák és út melletti mauzóleumok eléggé kísérteties hangulatot keltettek. Az út maga elég rossz, komolyan kellett koncentrálni, hogy hogyan kerüljük ki a gödröket. Előnyt jelent viszont, hogy szinte lehetetlen eltévedni, ugyanis egyedül ez az út volt.

A toraják hagyományosan nem a földbe, hanem a sziklába kivájt üregekbe temetkeznek, és sokszor koporsó nélkül. Ez a hiedelem szerint azt jelképezi, hogy a toraják az égből érkeztek. Gyakorlatilag így védekeztek az ellen, hogy az áradások kimossák, vagy a ragadozók kiássák a halottakat. Szerencsénkre a ma ne ne nevű szertartást azután kezdték meg a helyiek hogy megérkeztünk. Ennek az a lényege, hogy a halottat minden évben, a halála évfordulóján kihozzák a sírból és egy új réteg anyaggal kötözik át. Erre nem csak a család de a barátok és azok családtagjai is hivatalosak. Európai szemmel meglepő, hogy a temetők mennyire a közösségi élet középpontját jelentik. Míg a szülők a szertartást végezték a gyerekek a közelben játszottak és a bátrabbak hozzánk is odajöttek cukorért. Két kislány meglepő ügyességgel (ezt most a testvéremnek kérem, ezt most a nővéremnek kérem, ezt most a szomszédnak kérem) megszerezte a cukorkészletünk nagy részét.

Amennyiben valaki úgy dönt, hogy esetleg ellátogat a régióba az ne lepődjön meg azon, hogy a helyiek sorba fognak állni, hogy fotózhassanak vele. A késői ebédet egy közeli warungban (kifőzde) ettük ahol két személyre étellel és itallal együtt fizettünk 1000 ft-ot. Az igaz hogy a kifőzde külsőre nem volt túl bizalomgerjesztő, de semmi bajom nem lett (igazság szerint eddig egyetlen egy indonéz kifőzdés kajától sem voltam rosszul, sőt szerintem ezek a legfinomabbak) és a kilátás is pazar volt. Az igaz ugyan hogy a visszaúton elkapott minket az eső, de ezzel Indonéziában szinte mindig számolni lehet. A nap szintén a JAK kávéházban ért véget. Ahol egy svájci utazó újságíróval is megismerkedtünk a helyi kultúráról írt cikket.

Elhunyt ősök között

Az utolsó napon már csak a barátnőmmel kettesben voltunk. Elsőre a Londa nevű helyet vettük célba, ami a felső kaszthoz tartozók hagyományos temetkezési helye. Egy sziklacsúcs aljában, a természetes repedésekben alakították ki. A bejárat fölött a legnevesebb elhunytak fából készített szobrai voltak, a fal tövében pedig koporsók csontvázak és koponyák csoportjai. A barlangokba csak idegenvezetővel és lámpával lehetett bemenni. A lámpáért kötelező összeg van ami 1000 Ft, de az idegenvezetőnek tetszés szerint lehet fizetni. Bent a repedésekben csontvázak voltak, több is áldozati ajándékokkal (cigi, pénz) elborítva.

Meg kell említenem, hogy az összes ilyen temető jelenleg is használtban van. A sziklasírok mellett mauzóleumok sora van kialakítva, kötelezően a bent eltemetett szobrával az előtérben.

A következő megálló Ke te Kesu volt ahol a térség jelentősebb családjainak emléket állító tongkonanok vannak felállítva egy másik sziklatemető mellett. A belépésnél jött a következő meglepetés. Én megyek előre és fizetném ki a belépőt, a barátnőm pedig a vendégkönyvet tölti ki az adatainkkal. Ekkor a pénztáros, miután meglátta hol van a szállásunk megkérdezte tőle a nevét és a nemzetségét. A családja az alapítók között volt és így saját tongkonánnal rendelkeznek a sorban. Neki nem kellett fizetnie belépőt.

A közelben lévő hegyoldalon kialakított ösvényen jutottunk el a felső barlangsírba. Maga a séta is elég érdekes volt, mert az út az elhunytak maradványai között vitt fel. Amennyiben valakit nem a sziklába temetnek, a koporsót egy a sziklából kiálló párkányra helyezik és ha már a koporsó teljesen elrothadt, akkor a csontokat és a koponyákat egy kupacba teszik, vagy egy másik koporsóba halmozzák fel. Mint már említettem a hozzátartozók évekig vagy akár évtizedekig is visszajárnak a sírhoz, tehát az is lehet, hogy az ükapa csontjait már azok gyűjtik össze, akik soha nem is találkoztak vele.

A napot Wisata Lemo-ban fejeztük be, ahol az egyik legrégebbi temető van. A fentebb említett okok miatt a barátnőmnek itt is ingyenes volt a belépés. A sziklából kivájt sírok között a bent lévők szobraiból vannak sorok kialakítva. A temető körül végeláthatatlan rizsföldek jelképezik, hogy ahol halál van, ott helyet kap az élet is.

Az esti búcsúvacsoránkra toraja különlegességeket készítettek. Személyes kedvencem volt a vízibivaly húsából készített pörkölt szerű, csípős étel. A helyiek egy fekete pácba mártják a húst és így sütik ki.

A buszunk este 10 környékén vett fel minket, szintén a ház előtt és egy kényelmes utazás után a hajnali órákban érkeztünk meg Makassarba.

Összességében véve lenyűgöző volt Tanah Toraja. A kilátástól kezdve az embereken át egészen a helyi ételekig. Meglepően sok külföldivel találkoztunk, ezért bátran lehet állítani, hogy a régió fel van készülve az európaiak fogadására. Az egyedüli kellemetlenséget talán a 8 órás buszút jelenti amíg megérkezik, de ez sem kibírhatatlan.

- Rácz Gergő -