Torajaföldön kultusza van a halottnak

Nyíregyháza - A vízibivaly húsából pörköltszerű, csípős étel készült: a helyiek fekete pácba mártják a húst és így sütik ki.

„Amikor Indonézia szóba kerül, szinte mindenki Balira, a fehér homokra és a tengerpartra gondol, esetleg a Borobodur templomra. Csakhogy az ország a különleges kultúrák és lenyűgöző tájak kimeríthetetlen tárháza. Mivel huzamosabb ideje Indonéziában tartózkodom, mindezeket már láttam, és valami újat szerettem volna megtapasztalni. És akkor jött a lehetőség” – kezdte élménybeszámolóját a kisvárdai születésű, 27 éves Rácz Gergő Zsolt, aki tavaly végzett a Pázmány Péter Katolikus Egyetem jogi karán. Jelenleg az indonéziai Atma Jaya katolikus egyetemen tanul angol nyelven, az ottani jogi fakultánson.

„A barátnőm családjának az egyik ága a toraja népcsoporthoz tartozik. Az egyik rokonnal nemrégiben sikerült is találkozni, aki meg hívott minket magukhoz. Hogy kik a toraják és hol élnek? Egy őslakos csoportról van szó Sulawesi (Celebesz) közepéről. A nevük azt jelenti, hogy „az emberek, akik a hegyekben élnek”. Torajaföld három dologról híres a leginkább: a kávé, a sajátos építészet és a halotti kultuszuk. Jakartából indultunk, és körülbelül két óra repülőút után érkeztünk meg Makassarba, ami Dél-Sulawesi tartomány fővárosa. Innen indulnak a speciális távolsági buszok a kiszemelt térségbe. A 8 órás buszút meglepően kényelmesen telt, és lehetőséget adott arra, hogy láthassuk Dél-Sulawesi rizsföldekkel tarkított sík vidékét, háttérben a célunkat jelentő hegyekkel. Az út végén a rokonok háza előtt szálltunk ki, a mi szállásunk a Bua nevű terület volt.

Másnap reggel a kötelező kávé és kiadós reggeli után találkoztunk a helyi „idegenvezetőnkkel”. Azért idézőjelben, mert a barátnőm egyik rokona, de mivel a toraja családok egy magyar nemesi családnál is szerteágazóbb családfával rendelkeznek, körülbelül a második magyarázat után feladtam, hogy megértsem a rokoni kapcsolatot.

Az egyik nevezetessége a torajáknak a halottakkal szemben tanúsított tisztelet. Itt egy temetés egy évig tart a különböző szertartások miatt. Amikor a torajáknál meghal valaki, hosszú ideig úgy tesznek, mintha az illető még mindig köztük lenne. Ráadják a kedvenc ruháját, a lakásban a kedvenc helyére ültetik pár napra. Beszélnek hozzá, a kedvenc ételét viszik neki, megérintik és megölelik. Ezután az ágyába fektetik pár napra. A szertartássorozat első körének lezárását az jelenti, hogy az elhunytat a koporsóba teszik, de még mindig a lakásban van. A következő egy évben együtt élnek vele. A tényleges halotti szertartás csak ezután kezdődik, amelynek során vízibölényeket és malacokat áldoznak fel. A számok szigorúan meg vannak szabva, a felső kasztokhoz tartozóknak 60–100 vízibölény áldozat a kötelező. Ez az állat a toraja kultúra egyik alappillére: 200 ezertől 700 ezer forintig terjedő árban lehet megvenni, attól függően, hogy milyen nagy, mekkora a szarva és milyen a színe.

Áldozatokat mutatnak be

„A közlekedést leginkább a robogó jelenti. Mi naponta körülbelül 2000 forintért béreltünk egyet. Az első megálló egy ismerős család otthonába vezetett, ahol elhunyt a nagymama. A megérkezés után érezhető volt az indonézekre jellemző vendégszeretet. Kávéval és helyi édességgel kínáltak minket, amit a tongkonánnak nevezett közösségi összejövetelek céljául szolgáló jellegzetes toraja épületnél ülve fogyasztottunk el.

A családfő mesélt az életükről és a szokásaikról, ami egy halotti tort juttatott az eszembe. Nem tudtam megállni, hogy ne kérdezzem meg: miért ilyen hosszú a szertartásuk? Annak ellenére, hogy a többségük a keresztény vallást követi, még mindig tartanak bizonyos régi eszméket. Úgy gondolják, hogy a halála pillanatában mindenki istenné válik és a testén keresztül lehet vele kommunikálni. Ez az oka annak, hogy évekkel, sőt évtizedekkel később is visszajárnak a halotthoz vagy a sírhoz szertartásokat és áldozatokat bemutatni. Az előkészületek után tettük tiszteletünket a halottnál, aki kényelmesen „pihent” a kedvenc székén a nappali helyiségben.

„Az utolsó napon már csak a barátnőmmel kettesben voltunk. Elsőre a Londa nevű helyet vettük célba, ami a felső kaszthoz tartozók hagyományos temetkezési helye. Egy sziklacsúcs aljában, a természetes repedésekben alakították ki. A bejárat fölött a legnevesebb elhunytak fából készített szobrai voltak, a fal tövében pedig koporsók, csontvázak és koponyák csoportjai. A barlangokba csak idegenvezetővel és lámpával lehetett bemenni. Bent a repedésekben csontvázak voltak, több is áldozati ajándékokkal (cigi, pénz) elborítva. A napot Wisata Lemóban fejeztük be, ahol az egyik legrégebbi temető van. A sziklából kivájt sírok között a bent lévők szobraiból vannak sorok kialakítva. Az esti búcsúvacsoránkra toraja különlegességeket készítettek. Személyes kedvencem volt a vízibivaly húsából készített pörköltszerű, csípős étel. A helyiek fekete pácba mártják a húst és így sütik ki. Összességében véve lenyűgöző volt Tanah Toraja. A kilátástól kezdve az embereken át egészen a helyi ételekig. Meglepően sok külföldivel találkoztunk, ezért bátran lehet állítani, hogy a régió fel van készülve az európaiak fogadására” – jegyezte meg végezetül Rácz Gergő Zsolt.

KM

Akik az égből érkeztek

„A toraják nem a földbe, hanem a sziklába kivájt üregekbe temetkeznek, és sokszor koporsó nélkül. A hiedelem szerint azt jelképezi, hogy a toraják az égből érkeztek. Így védekeztek az ellen, hogy az áradások kimossák vagy a ragadozók kiássák a halottakat. Szerencsénkre a ma ne ne nevű szertartást azután kezdték meg a helyiek, hogy megérkeztünk. Ennek a lényege, hogy a halottat évente, a halála évfordulóján kihozzák a sírból és egy új réteg anyaggal kötözik át. Erre nem csak a család, de a barátok és családtagjaik is hivatalosak. Európai szemmel meglepő, hogy a temetők mennyire a közösségi élet középpontját jelentik”.