A segítségből igen, a sajnálatból nem kérnek a fogyatékkal élők

Nyíregyháza - Magyarországon több mint 600 ezerre becsülik a tartósan egészségkárosodott és fogyatékossággal élő emberek számát, sorsuk alakulása közvetve a lakosság mintegy harmadát érinti. Összeállításunkban érintetteket kérdeztünk és megpróbáltunk utánajárni, hogy élik a mindennapjaikat, hogyan befolyásolja az állapotuk az álmaikat? S vajon az egészségesek miként tudnák könnyebbé tenni az életüket, segíteni nekik az akadályok leküzdésében, a beilleszkedésben?

– Bár születésemtől mozgássérült vagyok, nem tartom magam rokkantnak vagy fogyatékkal élőnek, és gyűlölöm, ha sajnálnak – szögezte le rögtön a beszélgetésünk elején az állami gondoskodásban, majd nevelőszülőknél felcseperedett, írói vénával megáldott Kokas Bálint. A 27 esztendős nyíregyházi fiatalember elégedett az életével, mint mondta, nem cserélne azokkal, akiknek az a legnagyobb gondjuk az életükben, hogy nem a legokosabb telefont használják, egyébként pedig céltalanok, önbizalom- és szeretethiányosak, s tele vannak frusztrációkkal.

– A gyermekotthon nem volt egy leányálom, de túléltem. Megedzett, megerősített, felkészített a nagy betűs életre. A nevelőszüleimre – akik a két testvéremmel együtt fogadtak örökbe – úgy tekintek, mintha a vér szerinti szüleim lennének. Mindig számíthattam a figyelmükre, támogatásukra, törődésükre. A Waldorf-iskolában töltött évek csak tovább erősítették bennem azt, hogy mozgássérülten is lehet teljes életet élni, sikereket elérni tanulásban, munkában, szerelemben. A Leonardo Médiaakadémián újságírást tanultam, amúgy verseket írok, amelyeket a Kelet-Magyarország Tollpróba oldalán is leközöltek már, s hamarosan pontot teszek a Vérvörös című regényem végére is. A Nyíregyházi Egyetemen diplomáztam, jelenleg a jósavárosi Nyírség Könyvtár Alapítványnál dolgozom kitűnő kollégák társaságában. A magánéletem alakulása is optimizmusra ad okot, szóval nem panaszkodhatom. Szabadidőmben – bármily furcsa – rendszeresen sétálok, futok, biciklizek, a túra nekem nem tortúra – mesélte Bálint, aki bízik abban, hogy élettörténete hitet és erőt adhat másoknak is az önmegvalósításra, önmaguk elfogadására és elfogadtatására.

Az egészségügyi végzettségű Csontó Tünde édesanyaként mesélt arról, milyen próbák elé állította az élet őt és második, mentális retardációval diagnosztizált gyermekét.

– Geri fiam immár 28 éves. Babaként nyűgös, sírós volt, nem úgy evett, nem úgy aludt, nem úgy fejlődött, ahogy egy egészséges gyermek. Három év telt el, mire ki mertük mondani, hogy baj van. A tagadástól a felismerésig, elfogadásig és tettekig eljutni volt talán a legnehezebb. Találtam egy jó óvodát, ahol integrált elhelyezést kapott egy normál ovis csoportban‚ kiegészítve egyéni fejlesztéssel, mozgásterápiával, nagy szeretettel. Geri ezt meg is hálálta: kiegyensúlyozott, vidám, szépen fejlődő ovis volt.

Csalódások hol így, hol úgy

– Amikor eljött az iskoláskor ideje, a középsúlyos értelmi fogyatékos gyermekemről kimondták: iskolába nem, csak foglalkoztatóba mehet. Csalódtam az intézményben, amelyről kiderült, hogy csupán gyermekmegőrző, fejlesztésnek nyoma sincs. Azok az emberek, akik azért kapták a fizetésüket, hogy a gyermekemet és sorstársait fejlesszék, nem tettek értük szinte semmit, és elfogadásban sem jeleskedtek. A másik iskola viszont, ahová kerültünk, maga volt a csoda, ott mindenkivel a nevelési igénye szerint bántak. Sokat köszönhetünk nekik.

– Felnőtté válva, 18 évesen nem tudtuk, hogyan tovább. Iskolai bizonyítványa nem volt Gerinek, csak egy foglalkoztatói füzete, s a tény: nem tud önállóan közlekedni, magát ellátni, egész napos felügyeletre van szüksége. Pár éve az Esély Centrumban dolgozik napi 4 órában. A kis közösség minden tagja más és más fogyatékkal él, a segítők mégis el tudják érni, hogy az ellátottak jól érezzék magukat – mesélte Tünde, akinek szent meggyőződése, hogy sérült gyermekét azért kapta az élettől, hogy tanuljon, fejlődjön, elfogadó és segítőkész szülővé váljon.

– Azt hiszem, sikerült – nyugtázta, majd hozzátette: a közvetlen családtagokkal volt a legnehezebb megértetni és elfogadtatni Geri „másságát”.

Nagyon büszke arra, hogy fia oszlopos tagja lett a Fényes csillagok hagyományőrző csoportnak, ami szintén az el- és befogadás szép, követendő példája.

KM-BM, PI

Hitt önmagában, nem ijedt meg és nem adta fel

Kilenc évvel ezelőtt mutattuk be olvasóinknak Kruppa Alexát, aki akkor a nyíregyházi Kossuth-gimnázium diákjaként a Fehér bot napja alkalmából beszélt arról, hogy a fogyatékkal élőknek nem sajnálatra, hanem megértésre és elfogadásra van szükségük. – Ugyanúgy vannak álmaink, terveink – mondta akkor, 16 évesen, s most, 9 évvel később örömmel számolunk be arról, hogy Alexa álmai valóra váltak. – Sőt, attól több is – mondja. A kitűnő érettségit követően a Debreceni Egyetemen vette át a diplomáját pszichológia alapszakon, jelenleg pedig Budapesten mesterszakos hallgató. A tornyospálcai lány hosszú utat járt be, de hitt önmagában, nem ijedt meg és nem adta fel. – Ezt üzenem mindenkinek, aki fogyatékkal él. Vannak és mindig lesznek kihívások, helyzetek, amiket kudarcként élünk meg, ám ha tudjuk más nézőpontból látni, akkor abból is tanulhatunk – fogalmazott. Példaként pedig azt említette, hogy az első munkahelyét három hónap után otthagyta. – Kudarcként éltem meg, majd a tanulságot levonva rájöttem, nem ez a nekem való munka. Jelenleg egy multinacionális cégnél vagyok gyakornok, a toborzásban és munkatársak, gyakornokok kiválasztásban veszek részt. Nagyon szeretem, amit csinálok és nagyszerű, elfogadó közösségben dolgozom. Alexa a terveiről elmondta: a diploma megszerezése után Svájcba költözik, ott él a kedvese, s bízik benne, hogy ott is hasonló területen dolgozhat majd. – Szerető és mindenben segítő családom van, az osztály- és csoporttársaim mellett mindig olyan pedagógusok, oktatók tanítottak, aki támogattak abban, hogy sikeres életem legyen.