Közelebb a szülőföldhöz

Nyíregyháza - Két külön országban születtek, Pécsett ismerkedtek meg, Nyíregyházán telepedtek le.

Békés, boldog, idilli kép fogad dr. Hegedűs Ernő és dr. Ludescher Gabriella családjában. Hatalmas, gondozott parkon át vezet az út a bejáratig, ott viszont a három gyermek, Mátyás, Róza és Luca azonnal mondana az édesanyjának valamit. Egyszerre, természetesen. A szülők már megszokták a zsivajt, mi több, a nagycsaládba hamarosan érkezik a lánytestvér, valamikor tavasszal.

Kétféle kisebbségi lét

– Mindig is arra vágytunk, hogy többen üljük körül az ünnepi asztalt – fogalmaz az egyetemi oktató, PhD fokozattal is rendelkező édesanya. – Ezt hoztuk otthonról, a szülői házból. A származásom is diktálja, hiszen a szatmári svábok nagy szeretettel fordulnak egymás felé, kitartanak a bajban, osztoznak az örömben. Nem véletlen, hogy a hírhedt gulágot, a lágert csak azok élték túl, akik vállvetve küzdöttek a nehézségek közepette is. Ezeket az élményeket kisgyermekkoromban a szüleim és a többi felnőtt elbeszéléséből is hallottam. Nemrégiben, amikor a szatmári svábok gulág történetéhez gyűjtöttem anyagot, a könyv szereplői egytől egyig elmondták: a karácsony, az ünnep várása, sorsuk jobbra fordulásának reménye tartotta bennük a lelket. Kitartottak vallásuk, magyar nemzetiségük és sváb származásuk mellett a legvészterhesebb időkben is. Amikor a második világháború után határt húztak szülővárosom, Nagykároly és a megmaradt magyar föld közé, a románsággal kevés kapcsolatot ápoló – sokan még a nyelvet sem beszélték – szatmári sváboknak egyszerre kellett kétféle kisebbségi léttel is megbirkózniuk. Magyar nemzetiség, sváb identitás, román állampolgárság – Kelet-Közép-Európát porig alázta a történelem. Itt csak az egymásra utaltság, a kölcsönös segítség, a megértés, a szeretet menthette meg az embereket.

Szülői példamutatás

– Ha már a határoknál tartunk – veszi át a szót a férj, a megyei kórház urológus szakorvosa –, én a Kárpátalján megbúvó, kicsiny településen, Rafajnaújfaluban láttam meg a világot. A kisebbségi sors nehézségeit jobbára szüleim, nagyszüleim elbeszéléseiből ismerem. Én már az 1980-as születési évemmel akkor érzékeltem a környezetemet tudatosan, amikor enyhült a nyomás, hamarabb kereshettük fel a rokonainkat. Mi ugyanis a feleségemmel Pécsett, az egyetemen ismerkedtünk meg. Ahogy átvettem az orvosi diplomát, másnap megszületett Matyi fiúnk. Marasztaltak mindkettőnket a nejemmel, de mi szerettünk volna közelebb lenni a szülőföldünkhöz. Pár ajánlat közül a nyíregyházi látszott a legvonzóbbnak, végül felkerekedtünk, és ma már nyugodt szívvel állíthatom, letelepedtünk. A nejem szülei a közeli Napkorra költöztek, mi Oroson rendezkedtünk be. Még a hobbimat, a méhészkedést is folytathatom a kert egyik sarkában. Nyaranta, szabadnapjaimon átugrottunk a Tisza túloldalára fürödni a gyerekekkel. Megtanultam én is az őseimtől: lehet bárki gazdag, de ha egyedül vagy egy lélekölő közösségben, ha sok negatív energiától szenvedve töltenéd a napjaid, soha nem lehetnél boldog ember. A családban megtanulható alapértékeket sehol másutt nem sajátíthatja el a gyermek. Kár lenne az iskolától vagy intézménytől várni a csodát. Nekünk, szülőknek kell olyan példát mutatnunk, amelyet úgyis leutánoznak a gyermekeink. Nem véletlenül várjuk a negyediket, szerető családba érkezik, ahol a közösségi, a nemzeti értékek legalább olyan súllyal esnek latba, mint az írástudás, vagy az olvasás fontossága.

- Tóth Kornélia -