Itt a néző áll a középpontban

Nyíregyháza - Három színház történetét kutatták, köztük a nyíregyháziét is.

A magyar színművészet hagyományainak felkutatására és tudományos feldolgozására 1952 végén alapították meg az Országos Színháztörténeti Intézetet és Múzeumot, melynek célkitűzését a következőképpen határozták meg: „a kortárs színművészetet segíteni a magyar színjátszás múltjának megismertetésével, másrészt a színház iránt érdeklődő közönségnek bemutatni a régmúlt idők színjátékát”.

Ezt a célt szolgálja az a kutatás is, amelynek középpontjában a fővárosi Bárka, a zalaegerszegi Hevesi Sándor és a nyíregyházi Móricz Zsigmond Színház állt. A munkában a szakemberek a teátrumok mellett a megyei levéltárak anyagaira támaszkodtak, az eredményekről pedig hétfőn a Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei levéltár kutatótermében számoltak be.

Fordulópontot jelentettek

Az intézet igazgatója, Ács Piroska azt mondta, ha a színházak történetéről van szó, érdekes módon minél régebbi időkre mennek vissza, annál könnyebb a dolguk, hiszen rengeteg cikk, kritika, fotó, plakát vagy szövegkönyv áll a rendelkezésükre, manapság viszont a teátrumok a napi munkájuk mellett kevésbé érnek rá a dokumentációra. Erre a kutatásra egy évük volt, és csak három színházat választhattak ki: azért döntöttek e két vidéki teátrum mellett, mert fordulópontot jelentettek a magyar színháztörténetben, a mára megszűnt Bárka esetében pedig a leletmentés volt a legfőbb cél.

Kirják Róbert, a Móricz Zsigmond Színház ügyvezető igazgatója azt mondta, csodálatos, hogy a nyíregyházi teátrum bekerülhetett a kutatás első körébe, ő maga is izgatottan várja az összegzést, annak a tanulságait.

Összeállt a puzzle

A Móricz Zsigmond Színház történetének feldolgozását végző csoportot Huber Beáta vezette és mint mondta, a munkával egy kicsit hazatérhetett. A szakember ugyanis Nyíregyházán született, itt járt iskolába, és az itteni színházi élményei hatására döntött úgy, hogy színháztörténész szeretne lenni. Így most abban a szerencsés helyzetben volt, hogy nap mint nap foglalkozhatott az intézménnyel, amely meghatározta a pályaválasztását.

– Több ezer fotót, cikket, plakátot, kéziratot és videót kaptunk a színháztól – köszönet ezért Szokolai Brigittának, Demeter Annának és Seress Ákosnak –, és abban, hogy kirajzolódik a kép a színház múltjáról, a gazdag levéltári anyagnak is komoly szerepe van. Sokat segítettek ebben az elkészült tanulmányok is: dr. Karádi Zsolt a Schlanger-korszakot és annak sikerdarabját, a Túl zajos magányt boncolgatta, dr. Onder Csaba Tasnádi Csaba igazgatói éveit és három kiemelkedő előadást, a Fotelt, a Móricz 2009-et és az Özvegy Karnyónét vette górcső alá, én pedig azt vizsgáltam, hogy a 80’-as években a kultúrirányítás hogyan hatott a színház műsorára. Interjúkat készítettünk a színház vezetőivel is – érdemes lenne ezeket a társulat tagjaival folytatni: összevethetnénk az ő véleményüket, gondolataikat az igazgatókéival. Elemeztünk szövegkönyveket, átnéztük a megyei tanács művelődési osztálya és a színház közötti levelezést, de a teátrum dokumentumai között is kutathattunk: évadbeszámolókat, pályázatokat, statisztikákat. Ezek alapján állt össze a puzzle – mondta Huber Beáta, aki úgy összegzett: amióta önálló társulata van a nyíregyházi teátrumnak, az igazgatók – Bozóky István, Léner Péter, Csikos Sándor, Verebes István, Tasnádi Csaba, Schlanger András és Kirják Róbert – mindig a helyi közönség igényeit tartották szem előtt, a műsorpolitikájuk középpontjában a nézők álltak.

Az előadáson elhangzott: fontos, hogy a magyar színházakról fellelhető információkat egy helyen megtalálják a kutatók és a nézők: ezt a célt szolgálja a szinhaztortenet.hu oldal, amely képekkel, plakátokkal, tanulmányokkal, szereposztásokkal, böngészési, szűrési lehetőségekkel ad képet a magyar színházi életről.

SZA