Kétszer is állt a világ tetején

Nyíregyháza - A nyíregyházi hölgy kétszer is feljutott a világ legmagasabb pontjára, a Mount Everestre.

– Fenn a hegyen, ahol hétezer méter fölött közelebb kerül egymáshoz az élet és a halál határvonala, ahol semmi más nem érdekli az embert, csak a következő lépés, nem számítanak a „földi dolgok”. Nem zavar a fürdés hiánya, sem az, hogy teához csak akkor jutunk, ha előtte havat gyűjtünk és mintegy fél óra alatt felolvasztjuk, amikor pedig egy hóvihar miatt fent ragadunk valahol a –40 fokban, és három napig nem tudunk kijönni a sátrunkból, csak a túlélés ösztöne segít – mesélte Ugyan Anita, a nyíregyházi hegymászónő a Kutatók éjszakáján a Nyíregyházi Egyetemen. Az első és egyetlen magyar nő, aki feljutott a világ legmagasabb pontjára, 2009-ben és 2010-ben is teljesítette az embert próbáló feladatot; egyike annak a harminc-negyven hölgynek a világon, akik négy nyolcezres csúcsot is meghódítottak.

Futás, úszás, erősítés

– Tíz év alatt kilenc magashegyi expedíción vettem részt, és ezeknek a két hónapos távolléteknek minden percét szerettem. Nem csak magát a mászást, de az útiterv összeállítását, a felkészülést, az utazást, az idegen kultúrák megismerését. Az út előtti fizikai felkészülést nem lehet nem komolyan venni, én olyankor több hónapig edzettem, annak ellenére, hogy mivel fittnessedzőként dolgoztam, egyébként is folyamatosan edzésben voltam. Hajnalban futottam, délelőtt úsztam, este pedig erősítettem, az volt a lényeg, hogy az állóképességemet fejlesszem.

Az volt a célom, hogy negyven éves korom előtt megmásszam ez Everestet, ami előtt három nyolcezres csúcsot már teljesítettem, és 2009-ben nyílt erre lehetőségem először.

Tűrni kell a monotonitást

– Egy magashegyi expedíció háztól házig két hónapig tart, így kell hozzá egy olyan életforma, ami lehetővé teszi, hogy valaki ennyi időt távol tudjon lenni a munkahelyétől, és mivel akkor még nem volt gyermekem, csak magamért kellett felelősséget vállalnom – ma már ez nincs így, édesanyaként a lányomra is gondolnom kell. Mert a hegyen bármi előfordulhat. Van fent egy emlékhely, ami a Himalája áldozataira emlékezteti a mászókat – több mint 250 holttest van fent a hegyen –, és bár a tudatunkban benne van, hogy meghalhatunk, igyekszünk nem foglalkozni ezzel. Engem soha nem zavartak a szélsőséges körülmények és a monotonitást is jól viselem – ennek akkor vettem hasznát, amikor az alaptáborból mentünk egyre feljebb az egyes, kettes, hármas tábor felé. Ilyenkor nem szabad azonnal ott maradni: felmegyünk, majd lejövünk – erre azért van szükség, hogy akk­limatizálódjunk, hogy a szervezetünk megszokja az extrém körülményeket (az oxigén mennyisége a harmada a tengerszinten lévőnek), és ilyenkor hat–nyolc órát is gyalogolunk.

Az 5364 méteren lévő alaptárborig az utolsó településről, ahová még közúton el lehet jutni, tíz napig tart az út, egy tíznél kisebb létszámú csoport esetében a felszerelést 100 teherhordó cipeli.

Az, hogy ki ér fel a csúcsra és ki nem, sokszor apróságokon múlik: aki elkap egy fertőzést és legyengül, nem bírja az extrém terhelést, de volt, akinek azért nem sikerült feljutnia, mert a tehercipelő jakról leesett a hordója, benne a bakancsa, hágóvasa, kesztyűje.

Minél feljebb jutunk, annál nehezebb a létezés: beszűkül a hely, és beszűkülünk mi magunk is. Egyre kevesebbet alszunk és eszünk – a vastag, pizzaszerű tészta onnan nézve finom, innen nézve borzasztó –, 7500 méter felett a szervezet már csak lebontani képes. Egyre kevesebb a boldog pillanat, és ami a legfontosabb: percre pontosan meghatározni azt az időpontot, amikor vissza kell fordulni – akár elérted a csúcsot, akár nem.

Lefelé több a baleset

– Amikor felértem, nem volt meg bennem a felszabadult boldogság érzése, mert tudtam, hogy le is kell jönni, ami mindig nehezebb. Az embert elönti az eufória, hogy megcsinálta, amire egész életében vágyott, és ilyenkor nem tud száz százalékosan koncentrálni – ezért is történik jóval több baleset lefelé, mint felfelé. Szerencsém volt, mert azon a napon kevesen másztak, nem kellett senkire várni – sokszor éppen a tumultus miatt történik baleset, hiszen a lehető legkevesebb időt szabad csak ilyen magasságban tölteni – mesélte Anita, aki a kivetített Everest-fotóra nézve azt mondta: furcsa úgy látni a csúcsot, hogy közben pontosan tudja, hogyan haladt lépésről lépésre a 8848 méteres magasság felé. – Tíz évet tölthettem magas hegyek között, most pedig a kislányom tölti ki az életemet, amit teljesen kereknek érzek – mondta és hozzátette, ha van valami, amit meg kell tenni az életben: elmenni a Himalájába.

SZA

Kiváló alapokat kapott

– Nagyon jó érzés visszatérni ide – mondta Anita, aki Nyíregyházán járt középiskolába, és két évig a Nyíregyházi Főiskolán tanult, majd átjelentkezett a Testnevelési Egyetemre. – Gyerekként tornáztam, később versenyszerűen atletizáltam, és jött a sziklamászás, a jégmászás, majd az alpesi mászás, és igazából a magashegyi expedíciók alatt éreztem óriási előnyét annak, hogy nagyon jó alapokat kaptam.