Nagygéc a szeretet, a megmaradás és az összetartozás örök jelképe

Nagygéc - A kis településen egymás segítése, a mindennapi közös munka természetes volt. Interjú Halász Lajossal, aki vágó, operatőr és rendező is egy személyben.

Trianon, Mátyás király, Nagygéc. Vajon mi köti össze ezeket a tulajdonneveket? Egy újabb tulajdonnév, mégpedig Halász Lajos vágó, operatőr és rendező neve. S hogyan kapcsolódik ezekhez a nevekhez? Úgy, hogy közreműködött Koltay Gábor Trianon-filmjeinek vágásában, a közelmúltban elkészítette a Mátyás királyról szóló történelmi ismeretterjesztő filmjét, s bár már készített Nagygécről egy rövidfilmet, szeretne azonban még egy hosszabbat is forgatni a Szamos által 1970-ben elmosott településről. Jogos lehet a kérdés, hogy vajon miért is fontos a számára ez a magyar-román határ mellett fekvő, több évtizede néptelen település. A válasz roppant egyszerű: azért, mert Halász Lajos itt született 1958-ban. Az általános iskola hat osztályát még szülőfalujában végezte el, de aztán jött a természeti katasztrófa, és a családja Csengersimára költözött, így ott fejezte be az iskolát. A csengeri Ady Endre-gimnáziumban érettségizett, majd elvégezte az érettségire épülő két évfolyamos elektronikai műszerész szakot Budapesten.

Hogyan lesz egy nagygéci kisdiákból vágó, operatőr és rendező?

– Már menet közben rájöttem, hogy nem nekem találták ki az elektronikai műszerész szakmát, hiszen mindig is az irodalom és a történelem érdekelt. A két-éves iskola elvégzése után megírtam három levelet, s elküldtem azokat a Mafilmnek, a Magyar Rádiónak és a Magyar Televíziónak. Ez utóbbi intézményből válaszoltak, így 1978. szeptember elsejével a televíziónál lettem rögzítő-technikus. Egyre nagyobb teret hódított akkoriban a mágneses képrögzítés, képmagnóval készültek a műsorok. A híradók mellett részt vettem sport, zenei, kulturális és irodalmi témájú összeállítások készítésében is. Végigjártam az összes ranglétrát, megismertem minden technikát a mostani számítógépes vágással bezárólag. Sok emberrel dolgozhattam együtt, hogy csak néhány nevet említsek: Zsurzs Évával, Chrudinák Alajossal, Vitray Tamással, Vámos Miklóssal. 1989-ben megismerkedtem Koltay Gábor filmrendezővel, s az 1990-es Illés-koncerttől kezdve számos filmjénél közreműködtem vágóként és operatőrként. Dolgoztam vele többek között az Attila – Isten kardja, a Honfoglalás, a Sacra Corona, a Trianon, a Horthy, a kormányzó, a Vérző Magyarország, az Adjátok vissza a hegyeimet című filmek készítésekor. Abban az időben ismertem meg Koltay Gergelyt, a Kormorán együttes alapítóját, akivel szintén nagyon sok közös munkánk volt, tv-filmek, videoklipek, sőt az együttes megjelentetett egy hanglemezt 1998-ban Húzd a harangot „In memoriam Nagygéc” címmel, amelynek belső borítóján én írtam néhány gondolatot a faluról. Az együttesről készült két filmben is közreműködtem, mint rendező és forgatókönyvíró. A főiskolai szakdolgozatom témáját is a Kormorán együttes értékmegőrző szolgálata adta.

Hogyan született meg a Mátyás király életét bemutató történelmi ismeretterjesztő film?

– Csoportos leépítés volt 2017-ben a Magyar Televíziónál, így egyéni vállalkozó lettem. Ebben az évben lehetőséget kaptam egy 52 részes építészet mestereiről szóló filmsorozat 32 részének az elkészítésére, amelyben a forgatástól a vágásig mindent egyedül csináltam. Aztán egy művészettörténész, Millisits Máté felkért – mivel 2018-ban Mátyás király éve volt –, hogy az uralkodó megkoronázásának 560. évfordulója alkalmából az előadásaihoz készítsek el egy kisfilmet. El is készült a 21 perces film, amit nem csak forgattam, de a szövegét is én írtam. Narrátornak felkértem Szendrő Ivánt, aki Amerikában élő színművész. Vele több éve tartom a kapcsolatot, de még sohasem találkoztunk. Az interneten keresztül ismerkedtünk meg, ugyanis tagja vagyok a Nagygécért Közhasznú Egyesületnek, ő pedig a Botcsinálta táltos címen készített egy filmet, amelyben a Nagygéc­hez köthető Hajnó vérbíró legendáját dolgozta fel. A filmben emlegeti az egyik helybeli asszonyt, Annát, aki sokat mesélt neki a legendáról, akinek sokat köszönhet, hogy ez a legenda fennmaradt. Nos, ez a sokat mesélő Anna az én nagymamám volt. Jól emlékszem még rá, de amikor Szendrő Iván a Hajnó-legendáról végzett gyűjtőmunkát a településen, akkor én már Budapesten éltem. A kapcsolatom most is tart Ivánnal. Szendrő Iván a Hajnó-legendát képregénnyé varázsolta, egy fiatal brazil rajzművészcsapat segítségével, és én teszem mozgóvá a történetet, a zenét egy angol zeneszerző készíti hozzá.

Térjünk még vissza Mátyás király filmjéhez. Miről szól egyáltalán?

– A Hunyadi-családot, a történelmi kort, az akkori viszonyokat és Mátyás király munkásságát mutatja be a történelmi rövidfilm. Tudatosan készült rövidre, 21 percesre, hiszen a fiatalok nem akarnak sokat ülni egy történelmi ismeretterjesztő film előtt. Azért is előnyös a rövidsége, mert így a 45 perces tanítási órákon még jut idő arra is, hogy a megnézése után pedagógus beszélgessen róla a diákokkal.

Milyen alkotásokat szeretne még készíteni?

– Kós Károlyról készítek most egy filmet, de nem az építészről és az íróról szeretnék szokványos filmet forgatni. Kigyűjtöttem Kós Károlytól rengeteg szöveget, s inkább irodalmi-lelki jellegű film lenne, ami foglalkozik a magyarsághoz való kötődéssel, a haza iránti ragaszkodással és nemzetmegőrzéssel. Már voltam többször is forgatni ezzel kapcsolatban Erdélyben, de még megyek. Tavaly háromszor is voltam. Az idén is szeretnék kimenni, mert Sztánára nem sikerült eljutnom, Kós Károly ugyanis az I. világháború után oda vonult vissza, s ez a hely autóval szinte megközelíthetetlen. Ott írta a Varjúvár című könyvét, Varjúvárnak nevezte ugyanis az ottani lakóházát. A filmben többek között megszólal Kós Károly unokája is, Kós Béla, ő itt él Budapesten. Egy gyerekkori történetet szerettem volna tőle hallani, hogy egy kisfiúnak a nagypapa milyen fontos dolgokat mesélt el a világról, az életről. Minden évben van egy filmfesztivál Sztánán, s az idei programban szeretném a filmet majd bemutatni.

Olyan filmet nem tervez, amely Szabolcs-Szatmár-Bereg megyéhez kötődik?

– De igen, tervezek, a megyében nagyon sok elveszni látszó kulturális érték van. A már említett Építészet mesterei sorozatban egyébként már készítettem a megyében található festett kazettás református templomokról egy kisfilmet. A szülőfalumról, Nagygécről is szeretnék filmet forgatni, illetve már gyűjtöm az anyagot hozzá. Amikor még a tévénél dolgoztam, akkor készítettem egy 5 perces filmet a településről, a világhálón megtekinthető az alkotás. Egyébként bármiről tudok filmet forgatni, csak jó lenne, ha lenne mögöttem támogatás is. Az említett filmek is saját költségemen készültek, illetve készülnek, nincs támogatóm.

Lehet-e különbséget tenni, hogy melyiket szereti jobban, melyik jelenti a nagyobb szakmai kihívást: a vágás, az operatőri munka vagy a rendezés?

– Én alapvetően vágó vagyok, de ez az a munka, amely során a részekből elkészül az egész, amelyet az emberek láthatnak a televíziókban vagy a mozikban. A munkám során nagyon sokat láttam, hallottam és tanultam a filmes, illetve a televíziós műfaj egykori és mai kiválóságaitól. Úgy gondolom, mindez az érték nem hullott fagyott talajra és képessé tesz arra, hogy visszaadjam mindezt a saját értékrendemen, világlátásomon keresztül. Nem teszek különbséget, aki komolyan veszi a dolgokat, annak a munkája minden részterülete fontos.

Milyen gyakran látogat még vissza Szabolcs-Szatmár-Bereg megyébe?

– Havonta egyszer el szoktam utazni a megyébe családlátogatásra, ugyanis Csengersimán él továbbra is az édesanyám és a testvérem. Legtöbbször Nagygécre is elmegyek, hisz ott volt a gyermekkor, és az ősök szelleme ma is ott lebeg a falu felett.

Éppen az édesanyjánál ­vendégeskedett, amikor ­felkértük a fénykép elkészítésére. Természetes volt, hogy a fotónak Nagygécen kell elkészülnie. Milyen érzés volt visszatérnie a településre? Mit jelent önnek most ez a kihalt település?

– Nagygéc a szülőföld, a haza. Itt volt a gyermekkor, itt tanult meg az ember beszélni. Itt voltak a mesék, a dalok, a játékok, az emberi példák, a történetek, a ­munka, az élet. Ez egy zárt település volt, ahol a szeretet, egymás segítése, a mindennapi közös munka természetes volt. Itt az emberek egy lelki és kulturális közösséget alkottak, ezért jó ide visszatérni, mert mindezt megkapta az ember útravalóul. Sajnos, a mai világunkban ezek az értékek elveszni látszanak. Itt térnék vissza a Nagygécről ­szóló filmre: ezt a világot szeretném felmutatni a mának az egykor volt ­nagygéciek mindennapi életének tükörcserepein keresztül. Azt szeretném bemutatni, hogy így is lehet élni: nem gazdagon, nem dölyfösen, nem mások ellen, hanem szeretetben, békességben és biztonságban. Itt van a templom, amelyet állami segítséggel felújítottak, sőt nemzeti emlékhelyet építettek köré. A ­templom, amely évszázadokon át volt az itt élők közös háza, örömeik és bánataik helye, és amelynek ablakain most már vidámabban süt be a nap. A holtak lelkei is megtérhetnek ide, és a világban szétszóródott nagygéciek lélekben, ­gondolatban itt újra egymásra találhatnak. A békességet, a szeretetet, a megmaradást és az össze­tar­tozást jelenti minden magyar honfitársunknak, bárhol is éljenek a világban. Remélhetőleg a benépesülő jövőt is jelenti, hogy a hely szelleme tovább élhessen az idők végezetéig.

MML