Azt sem tudtuk, hogy merre vitték őket

Szabolcs-Szatmár-Bereg - A málenkij robotról sokáig még beszélni se lehetett, mert sértette volna a Szovjetuniót.

A beregiek november másodika mellett tizennegyedikén és huszonegyedikén is gyertyát gyújtanak halottaik emlékére. A két utóbbi napon a „málenkij robot” áldozataira emlékeznek, amikor a szovjetek mintegy harmincezer magyart hurcoltak el a Tiszahátról. Tizenötezren sose tértek haza.

Vásárosnaménynál Bereg földjére érve a pár száz lelkes Gergelyiugornya az első falu. A Tisza-hídról lejőve balra monumentális szoborkompozíció: két nagy oszlop között egy darabjaira hulló, félrevert harang, az oszlopokon pedig férfinevek véget nem érő áradata. Nyolcvanhat nevet – köztük nyolc Baráthot, hét Vezsét, hat Mándit – olvasni rajtuk, valamennyien a második világháború és az azt követő megtorlás áldozatai. Csonka–Bereg minden falvában találkozhatunk hasonló emlékművekkel, csak a névsor, meg legfeljebb az áldozatok száma eltérő. A szomszédos Gulácson például 128, Tarpán pedig több mint 350 név található rajtuk.

A beregiek kálváriája november 14-én kezdődött a jelenlegi határ túloldalán, Bereg Szovjetuniónak ítélt magyarok lakta részein. Az ottani településeken azon a napon hirdették ki, hogy minden 18–50 év közötti férfinak háromnapos közmunkára kell jelentkeznie az adott elöljáróságon. Csonka–Beregben november 21-én történt mindez. Az itteni falvak férfijainak a megyeszékhelyen, Beregszászon kellett gyülekezniük, ahonnan aztán Szolyvára irányították őket – gyalog. Szolyva és Beregszász között nem igazán nagy a távolság, hatvan-hatvanöt kilométer. De nem is ez volt a baj! Hanem a rossz idő, meg a fedél nélküli éjszakák. Már ott az úton sokan megfáztak, Szolyva pedig maga volt a pokol.

– Sokáig nem is tudtuk, hogy merre vitték őket – mondja özv. Szász Endréné Tarpán, akinek négy fiútestvére ment el, s csak kettő tért haza. Elek nevű bátyja Nadvornán van eltemetve, de neki legalább ismerik a sírját. Miklós bátyjáról azonban csak annyit tudnak, hogy valahol Oroszországban… – Egyszer aztán jött egy ruszin szekeres élelemért, attól hallottuk, hogy a magyarok bent vannak a hegyekben, Volóc fölött, hidakat építenek. De ha élve akarjuk viszont látni őket, akkor vigyünk nekik ruhát, s legfőképp élelmet. Mert ott híg löttyön kívül nem kapnak semmit. Apánk nyomban disznót vágott, anyánk meg vagy öt másik tarpai asszonnyal felkérezkedett a ruszin szekérre. Lehet, ha nem mennek, a két másik testvérem se jön haza.

Nem írok alá semmit!

Tarpáról, a kuruc fészekből mintegy négyszázötven férfi ment el, százan tértek meg, de ma már alig találni túlélőt. Talán öten vagy hatan lehetnek, és az se mind málenkij robotos – van köztük sima hadifogoly is. Sipos Lajos, a nyolcvanhat éves agglegény viszont az elhurcoltak táborát gyarapította. Nem szívesen emlékezik azokra az időkre. Talán azóta tart az idegenektől is, pláne azoktól, akik tollal, papírral a kezükben faggatják.

– Nem írok alá semmit! – pattan fel tiltakozva az asztaltól, mikor meglátja a jegyzetfüzetemet. – Semmit! Szenvedtem én épp eleget. Tudja, milyen érzés az, amikor az ember látja a saját öccse halálát? Tizennyolc éves volt, ott van elföldelve Perecsenyen a sáncba. Szegény anyám is abba rokkant bele. Nyolc évre rá ő is meghalt, apám három kis árvával maradt. Hát ezért se nősültem én meg. Nem volt nekem időm udvarolni, fel kellett nevelni azt a három kis árvát. De azt azért még megírhatná, hogy mikor jöttem hazafele a lágerből, összebarátkoztam egy biharugrai fiúval, Rózsa Imrével. Mondják meg neki, ha még él, hogy nem felejtettem el.

Négy gyermek maradt utána

Kint napok óta szakad az eső, a falu kihalt, az öreg foglyokat meg sehogyan se lelem. Végül aztán feltűnik egy biciklis, a hetvenkét éves Kopócs József, aki segít. Az utcájában lakó idős Szűcs Bertalanhoz vezet, és közben elmeséli a saját történetét. Az ő édesapja is odamaradt valahol Ukrajnában. Négy gyermek maradt utána, ő volt a legidősebb, hatéves. A legkisebb meg hat hónapos.

– Egyedül nevelt fel bennünket az édesanyám – mondja. – Meg a nagyanyám, aki szintén özvegyen maradt, mert az ő ura meg az első világháborúban esett el. De ez nem volt elég, Csürke Lózi, vagyis Alajos bátyám is a lágerekben pusztult el, majd hamarosan a felesége is meghalt. Öt gyermek maradt utánuk. Anyám, meg nagyanyám azokat is felnevelte. Hát… ilyen komisz idők voltak. És sokáig még beszélni se lehetett róla. Mert sértette volna a Szovjetuniót.

Az őrök kegyetlenkedtek

Az utolsó mondatoknak már fültanúja Szűcs Bertalan is, aki tizennyolc éves volt, mikor elhurcolták.

– A civilekkel nem volt semmi baj, ugyanolyan egyszerű, becsületes parasztemberek voltak, mint mi, tarpaiak – hív be bennünket az esőről. – Ugyanúgy a földeken dolgoztak ők is, mint mi. A kísérő katonák, meg az őrök voltak a kegyetlenek. Különösen az első időkben. A szolyvai tábor rettenetes volt. Sokan már ott kimúltak. A régi fűtetlen kaszárnyában a hideg kövön aludtunk, a hazai kenyerünk már rég elfogyott, enni meg nem volt mit. Még kezet se tudtunk mosni, hamarosan ki is tört a vérhas, a tífusz. Naponta két-háromszáz hullát földeltek el, az életnek semmi becsülete nem volt. „Kaput jeszty?” „Halott van?” – az őrök elintézték ennyivel. Másfél év után ötven kilósan jöttem haza. Alul a kerteken, szégyelltem volna olyan rongyosan végigmenni a főutcán.

Rég tudja persze, hogy fölösleges volt az aggodalma, ki törődött volna az ő rongyaival? Hiszen ő legalább hazajött. De sok ezren ott vannak elföldelve az idegen földben. Legtöbbjük jeltelen gödörben.

- Balogh Géza -