Szemlélődés helyett tapintálódásra hívnak

Nyíregyháza - Látássérült tárlatvezetők kalauzolják a bekötött szemű látókat a Jósa András Múzeum szombaton megnyílt kiállításán.

„Midőn ujjaimat végig viszem a vonalakon és görbületeken, fölfedezem azt a gondolatot és érzelmet, amelyet a művész lehelt belé” – Helen Keller gondolatát választották a Jósa András Múzeum legújabb, Tapintható világ – Válts nézőpontot! című kiállításának mottójául. Különlegessége, hogy míg a legtöbb tárlat esetében a „mindent a szemnek, semmit a kéznek” intelem az elfogadott, itt éppen ellenkezőleg: látássérült tárlatvezetők kalauzolják a bekötött szemű látókat, akik minden tárgyat, műalkotást megtapogathatnak, és megpróbálhatják kitalálni, mit tartanak a kezükben, mit is ábrázolnak. Akárcsak gyengén látó vagy vak társaik a mindennapi életben.

– Két éve igazgatom ezt az intézményt. Amikor idejöttem, azonnal felvettem a kapcsolatot a karitatív szervezetekkel. A Jósa András Múzeum és a Rotary Club Nyíregyháza több közös programot szervezett már. Munkatervünkben a jövőben is szerepelnek a mostanihoz hasonló, a fogyatékkal élő számára is élvezhető kiállítások – mondta a szombati tárlatmegnyitón dr. Rémiás Tibor múzeumigazgató.

– Nagy szükségünk van a Tapintható világhoz hasonló kiállításokra, s nemcsak nekünk, közéleti embereknek, hanem mindenkinek. A mai felgyorsult világban az érzékenyítés az egyik legfontosabb feladatunk, amire küldetésként kell tekinteniük mindazoknak, akik erre esélyt kapnak, hisz sokszor elfelejtjük, mi az igazán fontos, értékes és emberi – mutatott rá Baracsi Endre. A megyei közgyűlés alelnöke hozzátette: a tárlat segít, hogy tapasztalatot szerezhessünk egy olyan világban, amit legtöbbször kívülről szemlélünk, ebben pedig nagy szerepet vállalt a múzeum – köztük Babolcsi Andrea kurátor –, a Rotary Club és az alkotók csoportja is.

– Pontosan 114 évvel ezelőtt, 1905. február 23-án alakult a klub, s azóta is keressük a mostanihoz hasonló lehetőségeket, kapcsolatokat. A Rotary világszerte támogatja a látássérülteket és felkarolja a tehetségeket, amit a Tapintható világ kiállítással egyszerre tehetünk meg – vette át a szót Gondár György. A Magyarországi Rotary Clubok Szövetségének kormányzója megdöbbentő statisztikát ismertetett: egy felmérés szerint a vakok és gyengén látók 86 százaléka soha nem hagyja el a számára biztonságot jelentő otthont és annak szűkebb környezetét. A Jósa András Múzeum tárlata ékes példája annak, hogy működik és jól működik a Rotary, hiszen a szervezet legfőbb feladata a jótékonykodás és azok támogatása, akiknek igazán szükségük van a segítségre.

Móga Sebők Erzsébet köszöntőjében tapintálódásra buzdította a látogatókat.

– A kiállítás alcímének eleget téve váltsunk nézőpontot és ne arra koncentráljunk, hogy kinek mije van vagy mije nincs – kérte a Kézzelfogható Alapítvány elnöke. – Esélyegyenlőségről, integrációról beszéljünk, arról, hogy a különböző fogyatékossággal élő csoportok a társadalom részei. Legyen nekünk fontos, hogy összefogjunk és összetartsunk, mert közösség nélkül nem élhet az egyén.

– Mindannyiunknak vannak gyengeségeink, sérüléseink. A vakok és gyengén látók esetében ez szembetűnőbb, amikor fehér bottal, kísérővel, kutyával közlekednek. A mi hiányosságaink annyira nem látványosak, viszont azonnal felszínre kerülhetnek, amikor például beszédbe kell elegyednünk valakivel és nem elég gördülékeny a kommunikáció – jegyezte meg Móga Sebők Erzsébet, aki a tapintálódás kifejezésről szólva elmondta: Csocsán Emmy professzor álmodta meg a szót a szemlélődés alternatívájára.

– Próbaüzem – ez a szó ugrott be először, amikor leültem megírni a megnyitó szövegét – árulta el Nagy Zsuka. – Ez egy próbaüzem az elfogadás és az együttérzés folyamatában, minden hibánk, előítéletünk, idegenkedésünk levedlése kötelező. A rész–egész harmóniájába és akaratába lépünk, ahol egy rész beszél egy másik részhez, akivel egy teljességet alkotnak. A többség gőgjét és érzéketlenségét váltja az értés, a megértés, a befogadás, az együtt gondolkodás, a párbeszéd, a találkozás – sorolta a nyíregyházi költő.

– Hogy is van ez? Ki az, aki él, mi az, amivel látunk, hallunk? Információfelvételre szolgáló szervek – ez is eszembe jut, önkifejezés – ez is. Szerintem az él a teljességben, aki nem csak önmagával van elfoglalva, aki ki akarja önteni a szívét egy kerámiába, egy nemezgomolyagba, a fából faragott alkotásba, kőbe, bronzba, üvegbe vési magát, örökül hagyja a formát, üzenni vágyik és része lenni valami egésznek. Ezek az alkotók ezt akarják, ezt csinálják – pillantott a kiállítókra Nagy Zsuka, aki beszéde zárásaként elmesélt egy történetet.

– Amikor legutóbb utaztam, a vonaton volt egy kislány és az édesanyja. A gyerek olvasott – már ez is meglepett –, aztán megszólalt: Anya, rajzolj a hátamra, a tenyerembe! Játszani kezdtek, ezer éve nem láttam ilyet. Hátat kellett fordítani vagy becsukni a szemet, és ki kellett találni, amit rajzol az édesanya vagy milyen számot, betűt ír. Valahogy minden játék közül ez volt a legintimebb, legközelibb: az érintés, a kötődés játéka. Szóval ki kell lépni a komfortzónánkból a kíváncsiságba, az élet akarásába. Nekem ezt is üzeni ez a találkozás, ez a kiállítás.

- CsA -