2019.04.10. 08:06

Igazi szenzációkat kínálnak a közönségnek Nyíregyházán

Nyíregyháza - "Az a legjobb ha a múzeumba többször is visszatér a vendég." Interjú dr. Rémiás Tiborral, a Jósa András Múzeum igazgatójával

Nem áprilisi tréfa – szokta volt mondani az érintett –, ahogyan két évvel ezelőtt sem volt az: a közelmúltban újabb három évre szavazott bizalmat Nyíregyháza városvezetése dr. Rémiás Tibornak, a Jósa András Múzeum 2017-ben két évre megválasztott igazgatójának. Megbízatásának új ciklusa ismételten április 1-jével vette kezdetét, innen az utalás a tréfálkozásra. Aki tehát örömmel tapasztalta, hogy a megyei hatókörű múzeum új vezetője a kerékpárja nyergében hol itt, hol ott bukkant fel a városban, meg-megállva csevegni egy-egy ismerőssel vagy múzeumbaráttal, az a jövőben is bátran megszólíthatja. Feltéve, ha nem a szülőföldje közelében, Jabloncán túrázik vagy gombászik, és nem ezer elkötelezettsége egyikének tesz eleget. A régi-új intézményvezetővel a szakmai elismerésnek beillő felkérés kapcsán beszélgettünk.

Vágjunk mindjárt a közepébe! Mi volt az első gondolata az ismételt kinevezés után?

Örömmel vettem, hogy a fenntartó megerősített a bizalmáról, vagyis nemcsak én érzem úgy, de a munkaadóm és a közönség is, hogy két évvel ezelőtt jó útra léptünk. Homlokegyenest más koncepcióval indultam, mint az elődöm, azzal a céllal, hogy olyan nagy attrakciókat, igazi szenzációkat kell idehozni a Jósa András Múzeumba, amire a nagyközönség szívesen bejön. A konferenciáinkkal és a kiadványokkal is a művelődést igyekszünk gazdagítani. Nagy hangsúlyt fektetek a múzeumpedagógiába és a múzeumandragógiai programokba, hogy a korfa két végpontján állókat, a fiatalokat és az időseket is minél jobban be tudjuk vonni a múzeumi életbe. A középiskolásokon egyébként már látom, hogy sikerül beléjük oltanunk a múzeum iránti érdeklődést, ami remélhetően azzal is kecsegtet, hogy egyszer majd a saját családjukat is elhozzák ide.

A korábbi két évre szóló szerződéssel a kézben lehetett egyáltalán tervezgetni?

Nem tagadom, szembesülve, hogy a felkérés csak két évre szól, egy kicsit megijedtem, attól tartva, hogy ilyen rövid idő alatt lehetetlen valami újat felépíteni, és megvalósítani a terveket. De szerencsére olyan lehetőségek, és attrakciók jöttek – amelyeknek az útját a városvezető, dr. Kovács Ferenc is egyengette –, hogy beigazolódott az elképzeléseim helyessége. Ennek is tulajdonítom, hogy ma már az utca embere ismerősként köszön rám. Amikor megállítanak, mindjárt hozzáteszik, hogy ugyan nem látták még ezt vagy azt a kiállítást, de feltétlenül meg fogják nézni. Mintha a személyem is egy felhívás lenne arra, ami a szlogenünkben is megfogalmazódik, hogy tudniillik ez az a hely, „ahová visszatérni érdemes”.

A miskolci és az egri múzeumokhoz képest mennyiben más a nyíregyházi?

A miskolci Hermann Ottó Múzeum, ahol 26 éven át dolgoztam, kétszer akkora, mint az itteni. Ami pedig Egert illeti, Nyíregyházán a lakosság sokkalta nyitottabb, befogadóbb, mint ott, ahol egy meglehetősen zárt közösség él. Nem is sikerült úgy elfogadtatnom magam, mint ebben a városban. Persze az egri vármúzeum turisztikai szempontból rendkívül frekventált, a vidéki múzeumok között a legnagyobb látogatottsággal, évi hatszázezres közönséggel büszkélkedhet. Ha egyetlen szalmaszálat se tettem volna ott keresztbe, az emberek akkor is bemennek, és ezen már csak lendíteni tudott egy-egy izgalmas kiállítás. Nyíregyházán viszont mindenképpen meg kell ragadnunk minden eszközt, PR-fogást, újszerű múzeumi trendeket ahhoz, hogy a látogatót becsalogassuk. Igazodnunk kell a 21. században már elvárt nyitott kapuk elvéhez, ami Nyugat-Európából, például a hollandiai múzeumokból érkezett hozzánk.

Ügyes húzás volt mindjárt az elején csapatépítő programokkal megnyerni az itteni kollégákat.

Négy csapatépítő programot is kigondoltam, mindegyik más jelleget öltött. Szerveztünk felvidéki kirándulást, kerékpártúrát, disznótoros napot a múzeumfaluban, és nem csupán a debreceni Déri Múzeumba látogattunk el, de a fővárosi Várkert Bazárban rendezett I. világháborús kiállítás és a Magyar Nemzeti Múzeum Az ismeretlen Görgey című tárlatának sikerein felbuzdulva is útnak eredtünk, ami közelebb hozta egymáshoz az embereket. Örülök, hogy mindez szóba került, mert aligha beszélgethetnénk a sikereimről, ha a munkatársak nem állnának egy emberként mellettem. Itt minden egy megtisztelő csapatmunka eredménye, az interdiszciplinaritást is ez működteti, több tudományágat állítva csatasorba az ismeretterjesztés érdekébe.

Ugyanígy jó döntésnek bizonyult mindjárt az elején szorosabbra fűzni az együttműködést az állatparkkal, az élményfürdővel vagy a megyei könyvtárral…

… és a nemzetközi kapcsolatokat se felejtsük el! Igyekeztem felvenni és ápolni a régi kapcsolatot a kassai, a szatmárnémeti, az ungvári, a rzeszowi múzeummal, illetve újakat is behozni ebbe a körbe. Jelenleg is 3-4 – külföldi és városok közötti – együttműködési szerződést készítünk elő. Az interjút követően a hatalmas és gyönyörű Suceavai Múzeum igazgatóját várom Bukovinából és a város delegációját. Kassán találkoztam velük, és bizonyos, hogy egy egészen új együttműködést hozunk tető alá együtt. Viszont a kapcsolati háló más miatt is fontos: a működésünk anyagi fedezetét jobbára mi is pályázatokból tudjuk előteremteni, és egy-egy uniós kiíráshoz gyakran 2-3 konzorciumi partnerre is szükségünk van.

Aztán megérkeztek a nagy durranások, 2018-ban nyitotta kapuit a Seuso-kiállítás, illetve a Munkácsy 50. Meg se kérdezem, melyikre a legbüszkébb.

Igazán arra vagyok büszke, hogy egyáltalán helyt tudtunk állni, úgy fogadva a kiállításokat, hogy a múzeumot elárasztó közönség elégedetten, és azt megtapasztalva távozott, hogy ide tényleg érdemes visszatérni. A Seuso-kincseknek három hét alatt több mint 22 ezer látogatója volt, a Munkácsy-kiállítás időtartamát pedig a nagy érdeklődésre tekintettel kétszer is meg kellett hosszabbítanunk, és így 34 ezren tekintették meg. Ezek nagyon szép számok, de őket megelőzően az állandó, illetve időszaki kiállításaink is szépen teljesítettek. Hadd dicsekedjek: az intézményünk egyetlen évben 64 ezer látogatót tudott fogadni, ami két és félszerese egy átlagos évinek. Reméljük, hogy a 2019-es esztendő is hasonlóan alakul, és tartani tudjuk a színvonalat. A sikerhez egyébként a másfél évszázados jubileum is sokat hozzáadott, amire már 2017-től készültünk. Egy kicsit túl is terveztük, így kimaradt egy nemzetközi konferencia, amit áthoztunk 2019-re. Megnyitottuk a Jósa állandó kiállításunkat, az utána következő igazgatónak, Kiss Lajosnak pedig az elkövetkező egy hónapon belül állítunk majd emléket egy tárlattal.

A 2019-es évkezdéssel is elégedettek lehetünk, gondolok itt a Jégkorszakra.

A Jégkorszakot a Természettudományi Múzeumból hoztuk el, mivel természettudományos bemutató nagyon régen kapott helyett a múzeumunkban. Ez nyilván abból is adódik, hogy nincs természettudományos osztályunk és szakembergárdánk. De tudtam, hogy erre lesz igény, és valóban nagy várakozás előzte meg. Kezdetben úgy álltunk hozzá, ha tízezren megnézik, már nagyon fogunk örülni. Ezzel szemben 15135 látogatót számláltunk eddig, közel 150 múzeumpedagógiai foglalkozást társítva hozzá.

A szerencsés fordulatok számát csak tovább szaporította a nyugati elkerülő megépítése, ami alatt folyamatosan nyílt meg a történelem.

Megyei hatókörű múzeumként – ami annyit tesz, hogy a régészeti stáb is ide koncentrálódik –, kötelességünk hivatalból minden építkezés helyszínét megnézni, anélkül építési engedély nem adható ki. Egyébként a Debrecenben üzemet létesítő BMW területének a régészeti ásatásaiba is bekapcsolódtunk, rábukkanva egy ugyancsak császárkori leletre, aminek a feldolgozása jelenleg is tart. Miután az anyagot a Déri Múzeumban bemutatták, elhozzuk majd Nyíregyházára, hozzátéve azokat, amit a megyében találtunk.

Csak azt sajnálja, nyilatkozta valahol, hogy a saját tudományos munkára ismét nem lesz idő…

Sajnos, beigazolódott, pedig több felkérésem is van. Szóval XVIII. századi gazdasági- és társadalomtörténettel foglalkozom, el-eljutva 1848-ig is, és a publikációs tevékenységeimet ismerve a Nyíregyházi Egyetem felkért, hogy az 1790 és 1848 közötti korszakot érintően tartsak szemináriumot a hallgatóknak. Ilyen korszakot érintő kiállítás ugyan nem készült idáig, de a kutatásaimat az I. világháborúig kitolva a centenáriumra készítettem egy vándorkiállítást. Ezt viszont sikerült Borsodban, de a megyében is legalább 15 helyen, másfél órás előadás formájában bemutatnom.

Újabb három év, de hogyan oldható majd meg a kapcsolattartás a távol élő családdal?

Továbbra is úgy, mint idáig: hétvégeken. Közben pedig vár a szolgálati lakás a Bessenyei téren, amit én csak „legénylakásnak” hívok. A feleségem egyébként mobil, vállalkozó szemléletű asszony, nem jelent neki problémát, hogy elugorjon hozzám, ami fordítva is igaz.

Zárásképpen hallhatnánk a jövőre szóló tervekről?

Nem lesz nehéz, mivel az ez évi munkatervet már tavaly át kellett gondolnunk. Ahogy a lebontott Jégkorszak kiállítást visszavittük a Természettudományi Múzeumba, azzal a lendülettel behoztuk a Szóra bírt csontjaink című, épp a napokban nyilvánossá tett anyagot. Merem remélni, hogy ez az antropológiai kiállítás is sok érdeklődőt vonz majd. A tárlat júniusig nyitva lesz, akkorra pedig már a múzeumok éjszakájára készülünk, méghozzá egy különlegességgel a retró jegyében. A kettő között jelentkezünk a Kiss Lajos múzeumtörténeti emlékkiállítással, majd a Vidor Fesztiválra ismételten egy nagy durranással rukkolunk elő. Augusztus 23-án nyitjuk az év legnagyobb dobását Szinyei Merse Pál életművéből. A szerződéseket már megkötöttük, 10 rajzot és 28 festményt, vagyis a tárlat gerincét a Nemzeti Galériából kapjuk, a többi a magyarországi városi és megyei hatókörű múzeumokból kerül hozzánk. Ráadásul mintegy 10 magángyűjtő is jelezte a csatlakozási szándékát. Ilyen nagyszabású Szinyei-bemutató több mint 30 éve nem volt Magyarországon. Az egész országot lefedve májustól augusztusig Kaposvárott gyönyörködhet a közönség az összeállításban, a Dunán innen pedig nálunk, egészen november 23-ig. A múzeumpedagógusaink pedig már most készülnek, hogy minél inkább felkészülhessenek Szinyeiből.