Meditáció az aradi vértanúk emléknapján

Október havában járunk, amely Istenszülő Szűz Mária, a Magyarok Nagyasszonya ünnepnapjainak koszorúját fonja körénk e napokban, mintha vigaszt adó üzenetet hordozna. Még egy teljes napja sincs, hogy a történelem megsárgult könyvlapjairól honvédő mártírhősök intettek felénk, hogy példájuk lámpás legyen az utókornak. E napon kezdődött el az 1848–49-es forradalom és szabadságharc utáni megtorlás legerősebb hulláma.

Október 6-án végezték ki Pesten gróf Batthyány Lajos miniszterelnököt és Fekete Imre gerillatizedest, Aradon pedig puskacső elé állítottak három honvéd tábornokot, egy ezredest, és bitóra küldtek kilenc tábornokot.

De hogyan emlékezzünk, s ki legyen méltó kegyelettel szólni a mártírokról? Lapunk ezúttal nem egy avatott, korszakot értő történészt faggatott a nemzeti gyásznap kapcsán, hanem egy olyan közírót, gyűjtőt, akit a történészi titulus legalább annyira megillet.

Máday Norbertnél szebben, nagyobb lánglelkülettel és mérhetetlenebb magyarsággal kevesen képesek szólni 1848–49-ről. Amint tekintete a múltba révedt, átlényegülése megyénk költő fiának, Mester Attilának verssorait idézte: „… szemében várak égtek, máglyák lobogtak, s szörnyű halottak feketélltek.”

Minden igaz magyar ünnepe

– Hogy mit jelent nekem október 6-a? – tette fel a gondolatindító kérdést Máday Norbert, amikor arra kértük, utazzunk vissza ahhoz a szörnyű, ugyanakkor örökre beszennyezhetetlen aradi reggelhez. – Egyfelől Lázár Vilmos szablyáját, mert nagy megtiszteltetés, hogy gyűjteményem részeként őrizhetem. De jelenti a nagymamám térdeplő imáját Kiskunhalason, Thorma János festménye előtt, amely azt a pillanatot ábrázolja, amikor a hóhér elsőként Poeltenberg Ernő nyakába teszi a kötelet.

Jelenti Batthyány Lajos végtelen vállalását, amikor felvágja az ereit, hogy mint Magyarország miniszterelnökét, ne tudják akasztással megbecsteleníteni. A sérült Damjanich mankóját, amikor a vár szemeteskordélyán vitték a vesztőhelyre, hogy még jobban meggyalázzák. Lenkey János százados őrületét (az ő Württenberg-huszárjai voltak az elsők 1848. május 30-án, akik kalandos úton hazaszöktek).

Lenkey a vizsgálati fogságban vesztette eszét, és a császáriak csak azért hagyták életben, hogy a piszkában fetrengjen. És jelenti a kecskeméti Gáspár András huszár ezredest, aki tábornokként őrjöngve követelte, hogy akasszák fel őt is. „Én napokig úgy éreztem magamat, mintha valami mocsok esett volna rajtam, hogy nem valék közöttük” – írta naplójában.

Magyar dac és lelkület

– Ugyanakkor október 6-ához tartozóknak tekintem azokat az öreg, 1848-as veteránokat is, akik azt kérték, hogy a fejfájukat nemzeti színűre fessék. Hadd lássa, aki arra jár, ki nyugszik ott. Vagy az 1880-as évek vége felé Hamburgból hazagyaloglót, aki érezve, hogy már közel a vég, itthon akart meghalni. A legszebb ebben a történetben, hogy az utolsó, lyukas bakancsos honvédbe is ugyanaz a magyar dac, méltóság és lelkület szorult, mint a tábornoki karba.

Az 1848-as honvédsereg vezérkara hihetetlen tartással fordult szembe – a végén szinte már fegyvertelenül – a császári vérbírákkal anélkül, hogy tudták volna: a sorsuk gyakorlatilag már eldőlt. Ezek a tábornokok nem menekültek el, mint Kossuth, és nem Törökországból küldözgették a bátorító üzenetüket. Ami persze Kossuth Lajos 1848-as érdemeiből semmit nem von le.

Mert, ahogy Kossuth nélkül nem lett volna 1848, Görgey tábornok nélkül sincs 1849.

Október 6-a a mai fiataloknak némi önvizsgálatot, befelé fordulást kellene hogy jelentsen.

És ha még nem is értek meg teljesen rá, tegyék fel maguknak a kérdést: én vajon mit tennék, tudva, hogy nem kerülhetem el a számonkérést? Maradnék vagy menekülnék?

Nem az ő hibájuk, ha nem tudják: az 1800-as évek végén sok erdélyi és magyar nő hordott a csuklóján olyan karkötőt – nekem is van ilyen a gyűjteményemben –, amin egy akrosztichon, egy német mondat kezdőbetűi adták ki a vértanúk nevének kezdőbetűit. Pannonia, Vergiss Deine Toten Nie, Als Kläger Leben Sie! – Magyarország, ne feledd halottaidat, mint vádlók élnek ők! Érdemes lenne e szokást visszacsempészni a mába.

Egy nemzet tisztítótüze

– A huhogóknak és a fotelszakértőknek pedig – akik arra hivatkoznak, hogy nem is mindegyikük volt magyar – azt üzenjük: nem attól vagy magyar, hogy mi van az igazolványodba beírva. Különben kezdhetnénk színmagyar árulók egész sorát megnevezni. Aki a mi sorsunkat – azt, hogy mi mindig túlerő ellen, elavult fegyverekkel, hátrányból, elárulva, egyedül, de akkor is kiálltunk – vállalja, a nagy bajban is magyarnak vallja magát, igaz magyar.

– Az egy év szabadságharc afféle kohéziós tisztítótűz volt, ahol az elégő salak után a beszennyezhetetlen „arany”, a vegytiszta magyarság maradt. Az aradiak egy olyan golgotát adtak a nemzetnek, ami igazodási pont volt mindig, és lesz 50-100 év múlva is. Fontos, magyarázatra nem szoruló, erőt adó nap, egyszerre meditáció és tanítás – osztotta meg gondolatait az 1800-as évekről több könyvben is megemlékező Máday Norbert.

MJ

Borítókép: Thorma János: Aradi Vértanúk