Veszélyben erdőben, hegyvidéken

Napjaink legendás vadásza, a vadásztársadalom ikonikus alakja, a 84. életévét taposó Hidvégi Béla vendégeskedett a napokban Nyíregyházán nyírségi vadásztársa, Mikucza Zsolt meghívásának köszönhetően.

Vágatlan film a kalandokról

Életkor ide, életkor oda, fáradhatatlan ember, ha vadászatokról van szó, ezt igazolja az is, hogy a legutóbbi vadásztúrájáról pár hete érkezett haza Dél-Afrikából és Mozambikból. Erről az útról egyébként négyrészes film is készült vadvédelem és vadászat témakörben. A vadászat szenvedélyétől hajtva bejárta az egész világot, vadászélményeit eddig hat könyvben örökítette meg, és útjairól, vadászatairól számos film is készült.

A sóstógyógyfürdői Park Hotelben rendezett baráti találkozón Mikucza Zsolt köszöntötte a neves vendéget és az érdeklődőket. Mint bevezetésként elmondta, a megyében is sokan tisztelik és csodálják Hidvégi Béla munkásságát, ezért gondoltak arra, hogy megrendezik ezt a programot, amelyen a megyében élő vadásztársak láthatják Hidvégi Béla új és régebbi filmjeit.

Az első film megtekintése előtt Hidvégi Béla felidézte a Mikucza Zsolthoz fűződő szakmai és baráti kapcsolatának kezdeteit. Kirgizisztánba ment egy csoporttal vadászni kőszáli kecskére, s ott csatlakozott hozzájuk a nyíregyházi vadász.

– Elképesztő ember ez a Mikucz. Minden téli ruhát magamra véve vacogok a mínusz 20 fokban, ő pedig az ágyán félmeztelenül tornázik – elevenített fel egy emléket a vendég vadász. – Erről a nyolc évvel ezelőtti közös vadászatunkról Fenyvesi Norbert kiváló vadász és kiváló operatőr készített egy filmet. Amikor Mikucz meghívott, arra gondoltam, hogy nem a megvágott, 20 perces filmet mutatom be, hanem elkérem az eredetit vágatlanul, hiszen az adja vissza a legjobban, milyen a vadászat a 3500 méter magas hegyek világában.

Meredek helyeken

– Meg kell küzdeni a meredekkel, a lábunk alatt lévő apró kavicsokkal és kövekkel. Ha megcsúszol, nincs megállás, nem tudsz miben megkapaszkodni, nem tudsz miben megtámaszkodni. Az olyan veszélyes, meredek helyeken a lovakban jobban megbíztunk, mint a saját lábunkban. S akkor még nem is szóltam arról, hogy hasalva kell keresni az állatokat a mínusz 20 fokos hidegben, hasalva kell bemérni, megcélozni az 540 méter távolságra lévő kőszáli kecskét, s közben érzem, hogy szép lassan csúszom lefelé. Norbi rám is szólt, hagyjuk abba, majd másnap visszajövünk, de ha már ott voltam, lőttem, és sikerült is terítékre hoznom az egyik kost.

Sziklafal és szakadék

A rendezvény szünetében arról faggattuk Hidvégi Bélát, melyik vadászat volt a számára a legemlékezetesebb.

– Van egypár vadászkaland, amelyek fizikailag a legemlékezetesebbek. Az egyik például, amikor tíz évvel ezelőtt vadásztam a dagesztáni túrra, amit neveznek kelet-kaukázusi vadkecskének is. Ott éreztem az életemben először halálfélelmet.

– Megy az ember felfelé az óriási meredek sziklafalon, a helyi kísérőm pedig támasztja a bakancsomat, hogy ne csússzak le. Mert ha megcsúsznék, 50-70 méteres szakadékba zuhannék le. Felnézek, előttem vagy negyven méteren ilyen meredek vár reám, lenézek, alattam szakadékok, akkor úgy éreztem, számomra ott a vég – mesélte a neves szakember.

– Nem tudtam, mi a jobb: még felfelé menni, vagy pedig hagyni az egészet, s lefelé indulni. Azt mondtam magamban: ha már idáig elkínlódtam, mindegy, hogy milyen magasról esem le, így aztán mentem tovább. Azon a vadászaton hallucináltam is, mert 800 méter szintkülönbséget tettünk meg felfelé öt óra alatt.

– A másik egy mentális kiborulás volt. Távol-Keleten, Szibériában havasi vadjuhra vadásztunk. A helikopter letett bennünket a világ végén, a legközelebbi falu 170 kilométerre volt. Úgy beszéltük meg, hogy a helikopter négy nap múlva visszajön értünk, s megyünk egy másik helyre is havasi vadjuhra vadászni ott a tajgában. A borzasztó nagy viharok miatt a helikopter csak tizenhárom nap után tudott jönni. Nem volt ételünk, nem volt tüzelőnk, nem volt gyufánk. Törpefenyő volt csupán, ami a tűzön fellobban, és már el is égett. Éjjel egymást váltottuk, hogy életben tudjuk tartani a tüzet. Ennivalónak gombát kerestünk. Én is szedtem, de a felét ki kellett dobni, mert mérgező volt, szerencsére a társaim ezt tudták. Én annyira kikészültem idegileg, hogy sírva hívtam fel a feleségem, Zsuzsát, hogy én ott fogok meghalni.

Szingli elefánt helyett csorda

Volt-e olyan vadászat, amikor életveszélyben érezte magát az állat támadása miatt?

– Három is volt. Volt egy oroszlántámadásom, egy jegesmedve-támadásom és őserdei elefántos támadásom. Most röviden hadd idézzem fel azt, amikor Kamerunban őserdei elefántra vadásztunk. Az erdei elefántok alacsonyak, s azért veszélyesek, mert nem lehet látni őket a dzsungelben, míg ők látnak bennünket, s hamar támadnak, főleg, ha az anya veszélyeztetve érzi a kicsinyét, és meg szeretné védeni. A lábnyomok alapján egy elefántbikát követtünk, két alacsony pigmeussal és egy török vadásszal voltam. Már több órája követtük a nyomokat mocsáron és őserdőn keresztül, mikor egy nagyobb csoporthoz értünk. A két pigmeus két irányba előremászott, majd visszajöttek, hogy mind a ketten láttak egy-egy elefántbikát.

– Mondtam nekik, ez nem jó, hiszen mi egy szingli bikát követtünk eddig. Feltűnt 30 méterre az egyik bika, azt elengedtük. Jött egy másik bika, annak nagyobb volt az agyara, de úgy gondoltuk, azt is elengedjük, hiszen van még öt napunk. Egyszer csak ez az elefántbika megfordult, felordított és ránk rontott. A török rám kiált, hogy lőjek…

Életforma a vadászat

– …Természetesen gondolkodás nélkül abban a pillanatban lőttem, végül a szeme között találta el a golyó. A török is rálőtt, az elefánt tőlünk mindösszesen öt méterre esett össze. Még mielőtt fellélegeztünk volna, megnyílik az erdő ismét, most azonban egy csorda nőstény a kicsinyével rohan felénk. A török vadász berántott egy fa mögé, a megvadult állatok pedig ott rohantak el mellettünk. Hosszú ideig csak remegtem.

S vajon mit jelent Hidvégi Béla számára a vadászat?

– Számomra a vadászat egy életforma, nélküle nem tudnék élni…