Rémisztő ciánszennyeződés a Tiszán

Húsz évvel ezelőtt átszakadt a zagytározó, cián került folyóinkba

Bodnár Gáspár, a Felső-Tisza-vidéki Vízügyi Igazgatóság első embere pontosan emlékszik arra, amikor 2000. január 30-án éjszaka Nagybánya fölött egy bánya zagytározója átszakadt. Ebben a bányában ciános technológiával nyerték ki az aranyat, és a visszamaradt mérgező ­szenny a folyóba került. – Minderről bennünket a kolozsvári vízügyi igazgatóság másnap délután értesített, mi pedig azonnal elrendeltük a vízminőség-védelmi készültséget, a fokozott megfigyelést és kétóránkénti mintavételezést. A mérgező szenny a bányavidékről a Lápos folyóba került, azon keresztül a Szamosba ömlött, a ciános víz Csengernél érte el az országot. Értesítettük a megyei védelmi bizottságot, a katasztrófavédelmet és a vízügyi főigazgatóságunk alá tartózó társigazgatóságokat. Mindenki elhúzódó katasztrófától tartott, hiszen mintegy 100 ezer köbméternyi szennyező anyag zúdult a nyakunkba. Az elpusztult halállomány súlyát több mint ezer tonnára becsülték, a jégolvadás után csak mi több mint 50 mázsa tetemet távolítottunk el – mondta Bodnár Gáspár.

– Érdekes helyzet alakult ki, ugyanis a szennyeződés a mi területünkről három nap alatt elvonult a jég alatt, majd Tokaj környékén, ahol már nem volt jeges a folyó, ott jelentek meg a vízben a haltetemek. Nekünk február közepéig várnunk kellett, és csak a jég elolvadása után tudtuk összegyűjteni a haltetemeket Csengertől Tokajig – osztotta meg húsz évvel ezelőtti emlékeit lapunkkal Bodnár Gáspár, a Felső-Tisza-vidéki Vízügyi Igazgatóság első embere.

Meg tudták fogni a ciános vizet

– Ami ezek után még a felszínre került, azt az igazgatóságunk alá rendelt debreceni, miskolci, szolnoki igazgatóságok munkatársai távolították el. A katasztrófavédelemmel és a védelmi bizottsággal közösen azonnal halászati, horgászati tilalmat rendeltünk el, és az embereket figyelmeztettük, ne használják se a meder, se az ásott kutak vizét. Miután ezeket a kutakat is bevizsgáltuk, bebizonyosodott, hogy sehol se jelent meg bennük ciánszennyeződés.

– Összességében szerencsésnek mondhatjuk magunkat, mert a megfelelő zsilipezéssel, a kilépő szakaszok lezárásával a saját területünkön (de másutt is) meg tudtuk fogni a ciános vizet. A szennyezett csóva el tudott menni a mederben, így nem kerülhetett ki a hullámtérbe, sem a Keleti-, sem a Nyugati-főcsatorna rendszerébe, a szolnoki igazgatóság pedig leduzzasztással, vízleeresztéssel és vízkormányzással a Tisza-tavat és annak élővilágát is megmentette a ciános szennytől. Igaz, nem úsztuk meg ennyivel. Március 10-én a csapadékos időjárás miatt újabb zagygát szakadt át Borsabányánál, második hullámban nehézfémtartalmú iszapot sodorva felénk. A Tisza bal parti mellékfolyóján, a Visón érte el a Tiszát a román–ukrán határszakasznál a nehézfém mintegy 50 kilométer hosszú csóvája.

– Szerencsére olyannyira felhígult, hogy mire az alsóbb részeken kijutott a hullámterekbe, a koncentrációja az egészségügyi határérték alá került. A két szennyezés után ráadásul egy nagy, jótékony árhullám teljesen átmosta a medret.

A kis halak úszkáltak

– De vissza a ciánhoz, emlékszem, mindenki elhúzódó katasztrófától tartott, hiszen mintegy 100 ezer köbméternyi szennyező anyag zúdult a nyakunkba. Az elpusztult halállomány súlyát több mint ezer tonnára becsülték. A jégolvadás után csak mi több mint 50 mázsa tetemet távolítottunk el. Óriási kárt szenvedtünk el, de egy kicsit megnyugodtunk, amikor az árhullám levonulása után Tiszabercelnél kimentünk a folyópartra, és a ragyogó napsütésben a partról megpillantottuk az élet jeleit. A kis halak ott úszkáltak, látszott, hogy él a folyó. Érdekes, hogy döntően a nagy testű halakban okozott kárt a mérgezés, 50–100 kilogrammos harcsák, méretes busák lettek a cián áldozatai – mondta a vízügyi igazgató. Bodnár Gáspár hozzátette: azóta történtek hasonló, de lényegesen kisebb esetek, legutóbb 2008-ban július–augusztus váltóján mozdított ki egy zagytározót egy komoly csapadékzóna. Ám mire a szennyeződés a határunkhoz ért, már semmiféle hatása nem mutatkozott. Az elmúlt több mint tíz évben semmiféle probléma nem volt.

– Remélem, már nem is lesz, mivel a szomszédaink komoly óvintézkedésbe kezdtek. Tanúi voltunk, ahogy megerősítik a károsodott gátakat, és a külföldi kollégákkal a határvízi egyeztetéseken is megállapodtunk, hogy ha bármi történik, azonnal jeleznek. Mindkét oldalon jelzőrendszer vigyázza a folyókat, és a bányavidék védelme érdekében a román oldalon komoly lépéseket tettek. Arról nem is beszélve, hogy a ciános technológia azóta a múlté.

MJ

Rögtön hívta a kormánybiztos

Romániai horgászok jelezték, hogy haltetemeket visz a víz.

– Holt időszak volt, a Szabolcs Halászati Kft. szakemberei le sem jártak a folyóhoz, de ha igen, akkor sem tűnt volna fel semmi a jégpáncél takarásában – idézi fel a társaság ügyvezetője. Radóczi János emlékei szerint romániai horgászok jelezték, hogy a valami miatt be nem fagyott Szamoson haltetemeket visz a víz. Hosszabb csend következett, amíg le nem ért a sok haltetem a jégmentes Tisza-szakaszra. Kiskörénél aztán már jól látható volt a halpusztulás, és a vízvizsgálatok is kimutatták a magas ciántartalmat. Teljes zárlatot rendeltek el, és kinevezték Gönczi Jánost kormánybiztosnak azzal a feladattal, hogy derítse ki, mi történt.

Megvárni az olvadást

– Telefonon hívott a kormánybiztos, s mivel a cégünk volt a Tiszadobtól egészen Zsurkig terjedő, 140 kilométeres szakaszon a Tisza hasznosítója, a segítségemet kérte. Mondtam neki, hogy amíg a folyó be van fagyva, semmit nem tehetünk azon kívül, hogy kiszedjük a helyenként felbukkanó tetemeket. Azt pedig, hogy ki és mi okozta a pusztulást, még nem tudni, de kiderítjük. Nyugtattam: várnunk kell az olvadásra. A tényekből kiindulva aztán megállapítottuk, hogy a ciántól szennyezett, főként planktonokat fogyasztó halfajok – keszegek, busák – tetemeinek nagy száma jelzi, hogy a pusztulást valóban a vízben magas koncentrációban mért méreganyag okozta. Persze, a szintén planktonfogyasztó kagylók és egyéb puhatestűek is pusztulhattak, s ezért lehetett találni a növényevőkhöz képest jóval kevesebb ragadózóhal-tetemet is. Mindenesetre a három-négyszer nagyobb vízhozamú Tisza hígított annyit a ciánnal primer szennyezett Szamos vizén, hogy sikerült elkerülni a még nagyobb katasztrófát. Gönczi János lejárt hozzánk, hogy kialakítsuk a „hogyan továbbra” a koncepciót, amelynek megvalósításából a Szabolcs Halászati Kft. ivadékok nevelésével és Tiszába telepítésével vette ki a részét.

GB

Nagyon aggódtak a folyóért a halászok, a horgászok

Szerencse a szerencsétlenségben, hogy a téli időszak miatt az őshonos halak többsége elvermelve pihent.

Nagy-nagy aggodalommal hallgatták a ciánszennyezésről szóló híreket a halászok és a horgászok is, hiszen előbbieknek a megélhetésüket, utóbbiaknak a hobbijukat veszélyeztette a katasztrófa.

A Fehérgyarmaton élő Kiss Imre gyermekkora óta szenvedélyes horgász, több évtizede kisszerszámos – emelőhálós – halászatra van engedélye.

Kezdetben gyér volt a zsákmány

– A tunyogmatolcsi zsilipnél volt egy kis jégmentes vízfelület, s ott jól látszottak az elpusztult és a még vergődő halak. A legtöbb fehér hal volt, a rengeteg elpusztult busa mellett láttunk harcsákat is – emlékezett vissza. – A televíziós híradások akkoriban inkább arról számoltak be, hogy mennyi elpusztult halat gyűjtöttek össze az emberek a Tiszából. A Tiszán volt a fő hangsúly, láthattuk, hogy vasvillával hányták a haltetemeket a konténerekbe. A Tiszához hasonlóan a Szamoson is betiltották a horgászatot és a halászatot. Amikor ismét engedélyezték, kezdetben gyér volt a zsákmány, de néhány év elteltével fogtunk olykor kilós dévérkeszegeket is a busák és a pontyok mellett. Ebben szerepe lehetett a felső-tiszai szakasznak, ahol nem pusztított a ciánszennyezés. Sok hal jöhetett ebből a Tiszából a Szamosba. Mivel néhány fokkal melegebb a vize az oldalfolyónak, szeretik a halak, például nagy busavonulásoknak lehetünk szemtanúi az ívási időszakban.

MML

A lakosság nem volt közvetlen életveszélyben

Hogy mennyire volt veszélyes a ciánszennyezés az emberi szervezetre, arról 2000. február 8-ai lapszámunkban ezt írtuk: „Csengernél literenként 32 milligramm ciánkoncentrációt mértek maximum­értékként. Ebből az erősen szennyezett folyóvízből egyszerre három litert is meg kellett volna inni ahhoz, hogy a toxikus tünetek jelentkezzenek egy 90 kilós emberen. Ez a példa is igazolja, hogy a mérgezés a folyó élővilágára volt sokkhatással, a lakosság – különösen, ha betartotta az óvintézkedéseket – nem volt közvetlen veszélyben.”

KM

Kronológia

(Forrás: KM, EMLA Alapítvány, Wikipédia)

Forrás: Wild Tale