Nyíregyházára került a múzeumi szakma legnagyobb díja

Nemrég rangos elismerést vett át a Jósa András Múzeum és társintézményeinek igazgatója, dr. Rémiás Tibor. A szóban forgó Wellmann Imre-díjat a Magyar Múzeumi Történész Társulat (Mamutt) alapította még 2004-ben, és azóta minden évben kiosztják. A kitüntetettel a városnak és a múzeumnak is dicsőséget szerző elismerés kapcsán beszélgettünk.

Ha jól tudom, ez a díj azért is rangos, mert eddig csak kevesen érdemelhették ki.

Ez így van, évente egy vagy két történész-muzeológus kaphatja. Az idén egy szolnoki történész kolléganővel kettőnket ért a megtiszteltetés, egy olyan konferencián, amely az ország valamennyi történész-muzeológusának továbbképzési lehetőséget is nyújt. Az eseményt minden évben máshol rendezik meg, ezúttal Sátoraljaújhely adott otthont neki.

Az idei választott téma – Trianon 100 – nekem különösen imponáló volt, hiszen Sátoraljaújhely e tekintetben egy történelmi jelentőségű, emblematikus hely. A párizsi békediktátum ugyanis alaposan megcsonkította, a város közepén átfolyó patak határozta meg, melyik rész hová kerüljön. Az első napon, szeptember 9-én a téma kapcsán tehát elő­adás-sorozat készült, majd a közgyűlésen kiosztották a díjakat. Másnap egy tanulmányi kiránduláson vehettünk részt, ismerkedve a zempléni tájjal, harmadnap pedig az ország egyik leghíresebb Trianon-kutatója, Ablonczy Balázs tartott egy kétórás előadást. Egyszóval az egész konferencia nagyon tartalmasan telt.

Ön ezúttal csupán hallgató volt?

Kizárólag hallgató voltam, nem tartottam előadást, azzal együtt, hogy kutatója vagyok magam is a témának. Olyannyira, hogy Borsod-Abaúj-Zemplén megyében most éppen egy előadás-sorozatot tartok Trianonról, tehát nem ért volna felkészületlenül egy ilyen felkérés.

Alighanem ilyenkor megfordul ott a történész-muzeológusaink színe-java.

Ez így van, de nem kell hatalmas létszámra gondolni. Ez egy kis csapat, jó, ha százan vagyunk összesen, és ahhoz képest, hogy a pandémia második hulláma már szeptember elején elkezdődött, a társaság egyharmada nem mondott le a találkozás lehetőségéről, jöttek az ország minden szegletéből.

Bizonyára az értékelésből kiderült, konkrétan mit is díjaztak.

A teljes történész-muzeológusi tevékenységet. Ez tulajdonképpen egy életműdíj, nagyon fiatalokat nem tüntetnek ki vele, többségében hatvan­évesek vagy afelettiek kaphatták meg eddig. Olyanok, akik már sok mindent letettek az asztalra. Általában megnézik a jelölt tudományos tevékenységét, a publikációi számát, és hogy milyen színvonalú kiállításokat rendezett. Jelölt egyébként kizárólag ajánlás útján lehet valaki.

Büszke vagyok rá, hogy engem öten is ajánlottak, és nem csupán belföldről. Kaptam ajánlást a kassai múzeumból, amelynek munkatársaival kutatóként és múzeumigazgatóként is szoros kapcsolatot ápolok, és nem csak Nyíregyházán tartottak érdemesnek a díjra, más megyei múzeumok ugyancsak mellettem szóltak. Viccesen meg is jegyezték, hogy most melyik ajánlást olvassák fel az ötből.

Már a konferencia előtt megküldték a hírt?

Nem jelentették be előre, kellemes és örömteli meglepetés volt. Így utólag csupán az volt kissé feltűnő, amikor az elnök úgy járatta végig a tekintetét a jelenlévőkön, hogy hozzám érve csak annyit mondott: „Ja már látom, hogy itt vagy!” Külön büszkeséggel tölt el, hogy ennek a díjnak keresztapja is vagyok. Amikor ugyanis 2004-ben lázas közvélemény-kutatás kezdődött a múzeumok körében, hogy kinek a nevét vegye fel ez a kitüntetés, én ajánlottam a nemzetközi hírű, akadémikus történész, Wellmann Imre nevét. Az ő kutatási témája a 18. századi agrártörténet volt, ami minden leendő történész egyetemista számára megkerülhetetlen, hiszen a 18. századhoz érve minden egyetemen olvasni kellett azokat.

Wellmann Imre sokáig a Mezőgazdasági Múzeumban dolgozott, és különös módon a fővárosban mégsem igazán kapkodtak a hagyatéka után. Én viszont a szakdolgozatomat és a doktori disszertációmat is társadalom- és agrártörténetből írtam, illetve később, mint a miskolci Herman Ottó Múzeum ­Történeti Osztályának vezetője, jól ismertem Wellmann tanár úr műveit. Azzal jelentkeztem be az özvegyénél, hogy a múzeumom szívesen fogadná a férje munkásságát. Kis idő elteltével jelezték, hogy szabad utat adnak, így a hagyatéka nem Budapestre, nem az Akadémiához, hanem a miskolci múzeumba került, ideértve a teljes könyvtárát és irategyüttesét, vagyis mindent, amit hátrahagyott. De visszatérve a névadásra, nyilván több javaslat is érkezett, végül ezt tartották a legjobbnak. Hogyne lennék büszke rá, hogy mint keresztapa, én magam is részesülhettem a róla elnevezett díjból.

Zárásképpen a nyíregyházi múzeum jelenlegi helyzetéről is ejtenünk kellene néhány szót. Hogyan látja a jövőt?

Büszkén mondhatom, a munka a múzeumban a romló helyzet ellenére sem állt meg, szép számmal látogatja a közönség a nemrég átadott Kállay-házat és az idén ötven­éves múzeumfalut is. Persze több olyan rendezvényünk is elmarad, amit szerettünk volna megtartani, de a korlátozások nem teszik lehetővé. Folyamatban vannak a revíziók, a belső munkák sem fogytak el, és mivel még a gazdaság sem állt meg, a régészeink terepen vannak, és ásatásokat végeznek. Régészeti jelenlét nélkül a megyében semmiféle beruházás nem kezdődhet el.

Sokan online dolgozunk. Akik az iskolásokkal rendszeres kapcsolatot ápoló múzeumpedagógusokról úgy vélik, hogy most nem csinálnak semmit, tévednek. Ők is folyamatosan készítik elő az újabb – csak most online – foglalkozásokat. És felteszem, a kérdés a jövő nagy durranására is vonatkozott, éppen ezért örömmel jelentem, hogy „dacolva” a pandémiával, a kultúrára éhezőknek és a bátrabbaknak tervezetten október végén megrendezzük a századfordulón alkotó Rippl-Rónai József műveit felvonultató kiállítást. Számítunk ugyanis arra, hogy a maguk biztonsága érdekében olyanok is távol maradnak, akik egyébként szerették volna megtekinteni. De előbb-utóbb alighanem ők is ki akarnak lépni ebből a bezártságból, és a szabályok betartása mellett végül mégiscsak eljönnek, nekünk pedig kínálnunk kell kulturális rendezvényt az embereknek.

MJ