Nevéhez méltó a nyírteleki Kedvesház

Az elsősorban a Nyírtelek környéki bokortanyákon élő gyerekek kollégiumi nevelésére létrejött nyírteleki Kedvesház 1995-ben nyitotta meg a kapuit. Batári Zsolt, a kollégium vezetője kalauzol körbe a szintes épületben. Minden szobában rend és tisztaság, és ugyanez jellemzi a közös helyiségeket is.

– Minden gyereknek megvan a maga területe, amit mindennap ki kell takarítania – magyarázza Batári Zsolt, ez kihagyhatatlan része a napirendnek, mint például az is, hogy csak zuhanyzás után ülhetnek le a kollégisták vacsorázni.

A nyírteleki kollégiumot üzemeltető Gyerekekért SOS 90 Alapítvány létrehozása Lázár Péter nevéhez fűződik.

– Péter roma származásúként állami gondozottból lett tanár, és később visszatért abba a nevelőotthonba, ahol maga is felnőtt – mondja a nyírteleki kollégiumvezető.

– Az ottani gyerekekből létrehozott egy nagyon jó zenekart, és nem szerette volna, hogy 14 éves koruk után szétszéledjenek más intézményekbe. Már akkor az volt az álma, hogy vesz egy nagy családi házat, ahol a sajátjai mellett ezek a gyerekek is vele élnek. Így jött létre 1990-ben az alapítvány, majd Nyírtelekre kerülve öt évvel később a Kedvesház. Azt látta, hogy a bokortanyákon élő roma gyerekek, ha lekésték a reggeli egyetlen buszt, aznap inkább nem mentek iskolába. Ekkor határozta el, hogy alapít egy kollégiumot, hiszen így nem csupán a rendszeres iskolába járást tudja biztosítani, de minden olyan körülményt is, amit esetleg otthon hátrányos szociális helyzetük miatt nem kaptak meg a diákok.

– Természetesen eleinte hatalmas volt az ellenállás a szülők részéről, hiszen sokan úgy gondolták, a gyerekeket ki akarják szakítani az otthonukból. Végül sikerült meggyőzni az apukákat, anyukákat arról, éppen az a cél, hogy a gyerekeket közösen, velük együtt neveljük. Ma már ott tartunk, hogy van olyan gyerekünk, akinek a szülei is ide jártak. Az ő érvük a Kedvesház mellett az, hogy szeretnék, ha a gyerekeik is megkapnák azt a gondoskodást és szeretetet, amit ők megkaptak annak idején. A legnagyobb hozadéka a kollégiumunknak az, hogy az itt végzettek egyike sem otthon ülve éli az életét, hanem mindenki eljár dolgozni és a keresetéből tartja el a családját, amivel példát mutat másoknak is, mert akik korábban otthon ülve segélyből éltek, azt látták, a volt kollégisták egyre jobban boldogulnak, gyarapszanak, igyekeznek beilleszkedni a társadalomba, és ez a többieket is felfelé húzza.

Tanulás és játék

Kollégistának lenni nem egyszerű, pláne egy kisgyereknek nehéz eleinte alkalmazkodni a szabályokhoz.

– Emiatt sem veszünk fel általában első osztályosokat – fogalmaz Batári Zsolt. – Ez alól akkor van kivétel, ha egy nagyobb testvér a mi lakónk, mert akkor a rendezvényeinken már óvodásként találkozhatott velünk, és esetleg ő maga kéri a szüleit, írassák be hozzánk, de zömmel másodikosként kerülnek be hozzánk a diákok, és egészen a középiskola végéig maradhatnak velünk.

A napirend egyszerű. A felsősök általában két óra után jelennek meg a Kedvesházban. Ekkor kezdődik el a földszinti nagyteremben a beszélgetőkör, mindenki elmondja, aznap mi történt vele. Három órától tanulmányi foglalkozás. Négy órakor elmennek az alsósokért, nekik is megtartják a beszélgetőkört, amelynek során információkat kapnak a pedagógusok a gyerekekről, másrészt pedig így fejlesztik a kicsik kommunikációs képességeit. Öt óráig uzsonna és játék, majd újabb tanulmányi foglalkozás, ami az alsósoknak inkább fejlesztés. A zuhanyozás és vacsora után az elmaradhatatlan takarítás, majd egy esti foglalkozás. Este fél tízkor csendesedik el a ház jelenlegi 24 lakója.

Gráfel Jázmin nyolcadik éve él a kollégiumban. Tipikus kamasz, amíg a nevelők hallótávolságon belül vannak, kicsit félősen válaszol, közben sokat nevetgél. Szerencsére a felnőtteknek hamarosan dolguk akad, onnantól a 14 éves lány megkomolyodik. Határozott elképzelései vannak, ápolónő szeretne lenni.

– Elsős koromban jöttem ide – mondja Jázmin. – Sokan kérdezték már, hol szeretek jobban lenni, itt hét közben, vagy otthon a hét végén. Nem tudok dönteni, mindkét helyen jó. Itt azért, mert délutánonként nyugodtan tudok tanulni, ha valamit nem értek, akkor rögtön segítséget kapok a nevelőtanároktól, de a hét végén meg nyáron otthon jobb. Úgy tervezem, hogy a középiskola végéig itt maradok. Hogy szoktak-e veszekedések lenni a többiekkel? Hát persze, de ezek nem olyan nagyon komolyak, és hamar véget is érnek. Újabban nagyon könnyen felhúzom magam, de ha lehiggadok és rájövök, hogy nem is volt igazam, akkor bocsánatot kérek.

Elhivatottság

Halmi Rita szociális munkásként elsősorban a családokkal tartja a kapcsolatot.

– Hatalmas szerencsém volt, hogy ide kerülhettem – mondja Rita. – Minden vágyam egy ilyen munka volt. Persze a kezdetekkor voltak apró nehézségeim, de amikor megtanultam a gyerekek és a szülők fejével gondolkozni, már könnyebb lett a dolgom. Számomra a Kedvesház egy szuper hely, mert bár van egy rutin, ami mentén működünk, de mindennap új kihívásokkal, impulzusokkal szembesülünk.

Tóth Henrietta nyolcadik éve dolgozik a nyírteleki kollégiumban. A nevelő nemrég tért vissza, másfél évet hagyott ki a kisbabája miatt.

– Tanítói végzettségem van – kezdi a beszélgetésünket Henrietta –, aminek nagy hasznát látom, mert a felsősökkel foglalkozom, és itt előny, hogy minden területhez értek. Ahány gyerek, szinte annyi évfolyam, így meglehetősen össze kell hangolni a tanulmányi foglalkozásokat ahhoz, hogy eredményesek lehessünk. Nálunk nem tanárnak, hanem pe­dagógusnak kell lenni mindenkinek, amihez valódi elhivatottság szükséges, ugyanis nem könnyű vállalni, hogy a munkaidőnk délután kezdődik és este ér véget, az ügyeletesé pedig másnap reggel.

A nyírteleki Kedvesház költségvetése egy évre 24-25 millió forint.

– Ennek nagyjából az egynegyedét fedezi az állami normatíva, a többit pályázatokból és adományokból kell összegyűjtenünk – mondja Batári Zsolt, miközben kikísér. – Néha ez iszonyatosan nehéz, de ezt vállaltuk a gyerekeinkért és azért, hogy a szülőknek egy fillérjébe se kerüljön a kollégium. Az utóbbi években azt vesszük észre, valaki nagyon vigyázhat ránk, mert néha ugyan csak az utolsó pillanatokban is, de valahogy mindig meglett az az összeg, amire szükségünk volt.