Az alkotásai a személyiségét tükrözik

– Hogy mit jelent a siker? Például azt, ha sütök egy süteményt és ízlik a barátaimnak, de azt is, ha jól játszom egy koncerten. Számomra ezek között nincs nagy különbség – mondja a nyíregyházi származású Szentpáli Roland tubaművész, zeneszerző arról, mi teszi elégedetté, gondolkodik-e azon, ahogy amit alkot, maradandó lesz-e.

Kiszámíthatatlan tényezők

– A nem zenész emberek biztosan azt gondolják, hogy óriási dolog kiállni a színpadra egy hangszerrel és azt jól megszólaltatni, vagy írni egy darabot, én viszont azokat csodálom, akik gyógyítani tudnak, megterveznek egy épületet vagy éppen nap mint nap több száz gyerekkel foglalkoznak türelemmel, odafigyeléssel. A maradandósággal nem foglalkozom, egészen egyszerűen azért, mert szerintem lehetetlen megjövendölni a művek sorsát, ahogy a művészek megítélése sem egyértelmű.

– A világ annyira gyorsan változik és annyira kiszámíthatatlan tényezők befolyásolják a mindennapjainkat és a jövőnket, hogy lehetetlen megmondani, mi lesz végül maradandó, mi mennyire lesz hatással a következő generációkra. A legfontosabb, hogy mindig a lehető legjobb tudásunk szerint, a legjobb minőségben próbáljuk meg elvégezni a munkánkat, akármi is legyen az. Senki nem gondolta, hogy a Covid miatt egyszer csak otthon kell maradni, megszűnik a társasági élet és online koncerteket fogunk hallgatni. Már ha lesz rá időnk a munkánk mellett, a gyermekeink 0–24-es otthoni tanítása és egyéb teendőink után.

– A platformok is drasztikusan megváltoztak. Amíg az én generációm a lakótelepen bicajozott, focizott, koncertre, színházba járt, olvasott, addig a mostani már a CD-t sem igazán ismeri, alig vannak könyvei, viszont online barátai vannak, többnyire az interneten játszik és filmet néz otthon. A klasszikus művészetekenek meg kell találniuk a megfelelő platformot ahhoz, hogy a jövő nemzedéke egyáltalán találkozzon velük. Ha ez nem oldódik meg, nagyon nehéz jövő elé néz a szegmens.

– Ez nem jelenti azt, hogy amikor zenét szerzek, nem a maximumra törekszem: minden darabomat úgy írom meg, ahogy azt a saját esztétikai érzékem alapján a legjobbnak ítélem. Ha ez tetszik a közönségnek, boldog vagyok, de én enélkül is az vagyok, ha jónak érzem a munkámat. Rosszul érint, ha nem játszom jól egy előadáson, de mindenből megpróbálok tanulni, és megfejteni, mit csinálhattam volna jobban, az esetleges negatív kritikákból pedig levonom a konzekvenciát.

– Egy-egy darab megítélése szubjektív, nincs olyan alkotás, ami mindenkinek tetszik, ezért számomra az a legfontosabb, hogy amit csinálok, önazonos legyen. A darabjaim a személyiségemet tükrözik, megmutatják, milyen vagyok, mi foglalkoztat és hogy mit gondolok arról, ami körülvesz – ezért különböznek a húsz évvel ezelőtt írott műveim azoktól, amik mostanában születnek – mondja Szentpáli Roland, aki mindig figyelt arra, hogy kisebb célokat tűzzön ki maga elé: olyanokat, amiket biztosan el tud érni.

Kis célokat tűz ki

– Ez teljesen tudatos döntés, és nem gondolom, hogy emögött gyávaság áll: egyszerűen csak felesleges nagy célokat kitűzni, mert tudom, hogy az igazi sikereket úgy éri el az ember, ha kis dolgokban, de folyamatosan sikeres. A motivációt és a fejlődés lehetőségét mindennap igyekszem megtalálni. Azt tapasztalom, hogy aki tökéletesen elégedett azzal, ahol tart, nem tud fejlődni, és azt sem tartom jónak, ha valaki úgy indul el egy pályán, hogy kijelenti: ő lesz a legjobb a világon.

– A hirtelen jött siker szinte mindig rövid életű, ha nincsenek meg az odáig vezető út lépcsőfokai, annak általában bukás a vége – mondja a tubaművész, zeneszerző, aki arra a kérdésre, hogy mivel lenne elégedett tíz év múlva, azt feleli: ha ugyanilyen motivált lenne és ugyanennyire tudna örülni az életének, mint most.