Teljesen új ösvényt kellett kitaposnia

Buda Barna 1977-ben azért ment Gulácsra tanítani, mert a pedagógus barátnője – aki azóta is a felesége – ott kapott munkát, s ő utánament. Közel tíz évig tanított a kis falu általános iskolájában, ott találkozott először értelmi sérült gyermekekkel. Tudta: ahhoz, hogy segíthessen nekik, tanulnia, fejlődnie kell. Elvégezte a Bárczi Gusztáv Gyógypedagógiai Tanárképző Főiskolát, munkája középpontjában pedig azóta is a sérült gyerekek állnak.

Eredményeiért, újító módszereiért számos kitüntetést kapott, nemrégiben pedig újabb elismeréssel bővült a kollekciója: a Férfiak Klubja Gránit Oroszlán Példakép díjat vehette át a pedagóguskategóriában. A szervezet ezzel azokat értékeli, akik a példájukkal a helyes férfiminta megerősítését szolgálják, s akik a jövő generációit építő családi értékeket s azok átörökítésének fontosságát hangsúlyozzák – nemcsak szóval, de tettel is.

– Természetesen nagy öröm, hogy még nem felejtettek el, de számomra az évek során a gyerekektől kapott kis emlékek, kézzel készített ajándékok, köszönőszavak jelentik az igazi elismerést – mondja a szakember, akinek a pályája kezdetén egy addig szinte teljesen ismeretlen ösvényt kellett kitaposnia.

Kis lépések, kis sikerek

– Annak idején bizony előfordult olykor, hogy azt, aki nem haladt együtt a többi gyerekkel, beültették a hátsó padba, és ezzel le is tudták az oktatását, nevelését. Nem tudtuk, hogy létezik például diszgráfia, diszlexia, de abban biztosak voltunk, hogy sérült gyerekeket is lehet, sőt kell is fejleszteni.

– Elkezdtem tanulmányozni a szakirodalmat, rengeteget olvastam a témáról, és átjártam Mátészalkára, hogy megnézzem, az ottani speciális intézmény pedagógusai milyen módszereket alkalmaznak. Kis létszámú csoportokkal dolgoztunk, lassan haladtunk, és kezdetben nagyon nehéz volt elfogadni, hogy az eredmények is aprók és sokszor csak évek múltán érzékelhetők.

– És mi, pedagógusok önmagunkban nem is lehetünk sikeresek: a sérült gyerekek fejlesztése csak akkor eredményes, ha ebben a munkában a szülők is partnerek. Ha ők elhiszik, hogy a gyermekük ugyanolyan értékes, mint az egészséges társaik, és mindent megtesznek a fejlődésükért, az csodákra képes – ezt már a Göllesz Viktor gyógypedagógiai intézményben tapasztaltam meg, ahová 1988-ban kerültem.

– Az iskolát eredetileg úgy tervezték, hogy 120 diáknak legyen a második otthona, de egy idő után olyan nagy lett az igény a speciális oktatás iránt, hogy a Kölcsey utcai épületet kinőttük, és átköltöztünk a Báthory utcába.

Empátia és elhivatottság

– Noha akkoriban ezt kevés oktatási intézmény tette meg, mi nagyon sokat pályáztunk, és ennek meg is lett az eredménye. Elkezdtünk szakmákat tanítani, a pályázati forrásokból meg tudtuk venni az ehhez szükséges eszközöket, de aktívak voltak a nemzetközi kapcsolataink is.

– Nagyon szoros együttműködéseket alakítottunk ki olyan vállalatokkal, ahol a tanulóink gyakorolhatták az iskolapadban megszerzett tudást, így például a kenyérgyárral, sok ABC-vel és kertészettel – meséli Buda Barna, és hozzáteszi: ha ma sok ilyen cég lenne, a sérült embereknek is lenne munkájuk, s nem az állam járadékából kellene megélniük, de ennél is fontosabb, hogy azt éreznék: ők is fontosak, rájuk is szükség van.

– Amikor érzékelhetően megnőtt az autista gyerekek száma, létrehoztunk nekik egy külön csoportot – erre máig nagyon büszke vagyok. Kiváló szakemberek foglalkoztak velük: olyan pedagógusok, akik négy-öt diplomát is szereztek, hogy minél sokoldalúbban ismerjék meg ezt a spektrumzavart, s hogy minél eredményesebben fejleszthessék e fiatalokat.

– Ez a munka nem könnyű, az empátián, türelmen és elhivatottságon kívül arra is szükség van, hogy a gyerekekkel foglalkozó pedagógus beleképzelje magát a szülő helyzetébe – mondja a szakember, aki 65 éves volt, amikor felkérték a Rejtett Kincsek Down Egyesület fenntartásában működő Csodavár Inkluzív Fejlesztő Központ vezetésére.

Ugyanazt érdemlik

– Úgy éreztem, hogy még tudok segíteni, így az első szóra jöttem. Az a célunk, hogy a fogyatékossággal élő gyermekek mindazokat a fejlesztéseket megkapják, amelyekre szükségük van, s hogy emellett boldog, kiegyensúlyozott, vidám életet éljenek. Ugyanazt a szeretetet és törődést érdemlik, mint az ép gyerekek, és nagy boldogság, ha ehhez hozzásegíthetjük őket.

– De amit teszünk, önmagában kevés, a társadalomnak is változnia kellene. Együttérzővé kellene tenni az embereket, és ezt kicsi korban kell elkezdeni, mert akkor még senkiben sincs előítélet vagy gyűlölet. Befogadni és elfogadni – ezek azok a kulcsszavak, amik az egész életemet meghatározzák, és amelyek mentén a mai napig élek, dolgozom.