„Hát hogy lehet ilyet mondani az első találkozáskor?” – 65 éve házasok!

A kilencven­éves Szabó Lászlót mentünk köszönteni. Laci bácsi azonban azzal fogadott nevetve, nem ez az egyetlen jubileum neki ebben az évben, hiszen most ünneplik a hatvanötödik házassági évfordulójukat, és éppen ötvenöt éve kezdte járatni a Kelet-Magyarországot.

Látni nappal is

– Regényt lehetne írni a mi életünkből, annyi minden történt velünk – mondja Lenke néni, Laci bácsi felesége.

A megismerkedés sem volt egy mindennapos történet.

– Tiszacsécsén laktam, és a télen Milotán volt egy bál – emlékszik vissza Lenke néni. – Az akkori udvarlóm egy kulákfiú volt, ő mondta, menjünk át. 1955 telét éltük, éppen decemberben, szent­estén volt a mulatság. Ott kért fel engem Laci. Táncoltunk, és olyat mondott, hogy hirtelen kikacagtam.

– Annyira megigézett, hogy csak annyit tudtam mondani, egy egész életet el tudnék magával képzelni – veszi át a szót mosolyogva Szabó László.

– Hát hogy lehet ilyet mondani az első találkozáskor? – méltatlankodik még most is Lenke néni, de a szeme csillogása elárulja, máig jóleső érzés visszaemlékezni arra az estére.

– El is felejtettem én azt hamar, azt is, hogy kinevettem. Gyönyörű tél volt, két ezüstderes lovat fogtak abba a szánba, ami hazarepített, az járt az eszemben még lefekvéskor is, hogy milyen csodálatos volt az út.

– Nekem viszont élet-halál kérdés lett ez a házasság – mondja Laci bácsi, és még most is érződik a hangján az elszántság. – Nem ment ki a fejemből nekem Fülesden ez a Csécsén élő lány. Egészen addig, hogy fogtam magam, és írtam egy levelet.

– Nagyon meglepett, hogy ez a legény csak nem hagy nekem nyugtot – somolyog Lenke néni. – Az udvarlóm éppen Pesten dolgozott, mondtam hát az édesanyámnak, ezt a Lacit én még csak sötétben láttam ott a milotai bálon, ezért úgy gondolom, meg kellene néznem nappal is, és írtam egy választ, szívesen látjuk. El is jött, de akkor kapott szabadságot az udvarlóm is, hát ott ültem kettejük között. Laci boldog volt, a másik fiú meg nagyon dühös. Húsvétkor bál volt, László oda is eljött. Akkor már hallani lehetett, a csécsei fiúk szervezkednek, hogy ezt a fülesdi legényt megdöngetik. Keresték is erősen, mondtam az édesanyámnak, menjünk, vigyük magunkkal a Lacit is, mielőtt baj lesz.

– Sose voltam egy erőszakos ember, nemhogy a kezem, az ujjamat sem tettem soha senkire – folytatja a történetet Szabó László. – Jöttek utánunk a helyi legények, egyikük suhintott is, de a leendő sógoromat találta fejbe. Jaj, ne haragudjon, nem magát akartuk, így kértek elnézést. Még a Lenkéék háza előtt is sokáig zúgolódtak, az apósom ment ki, és mondta nekik, hogy szégyelljétek magatokat, sokan jösztök egyre? Hát mit akartok itt a házam előtt, táguljatok haza!

Csak együtt

Talán ezen a napon dőlt el, vagy kicsit később, az talán mindegy is, a lényeg, 1956 májusában megtartották az eljegyzést, szeptember 21-én pedig a két fiatal házasságot kötött.

– Pár héttel később kitört a forradalom, elhatároztuk, mi is megyünk, itt hagyjuk az országot – folytatja az emlékezést Lenke néni. – Mentünk, és minden családtagtól szépen elbúcsúztunk. Az indulás előtti éjszaka Laci egyszer csak azt mondta, maradjunk, ő nem tudna más országban élni, nekünk itthon kell boldogulnunk. Így aztán maradtunk.

– A fiam mondta sokszor, édesapám, ha akkor elmentetek volna Amerikába, nektek mostanra már repülőgépgyáratok lenne, annyit dolgoztatok egész életetekben – mosolyog a kilencven­éves ünnepelt. – Nem bánom egy cseppet sem, hogy itt ragadtunk. Dolgoztunk Kölcsén, Vámosorosziban, Fehérgyarmaton, Mátészalkán. Végig a kereskedelemben a feleségemmel együtt ugyanazon a munkahelyen. Volt olyan év, hogy mindennap motorral jártunk ki a vidéki boltba. Mindennap együtt nyitottunk, közösen zártunk, mindig számíthattunk egymásra örömben, bánatban. Felneveltünk két gyereket, most nekik örülünk, meg a négy unokánknak és a dédunokánknak.

Szabó László ma is a tyúkokkal kel, és egész nap tevékenykedik. Ha éppen nem dolgozik valamit a kertben, akkor olvas.

– Szoktak panaszkodni idősebb barátaim, nekik itt meg ott fáj. Azt mondom, gyere el a kertembe, van itt annyi munka, eszedbe sem fog jutni, bárhol fáj, ahogy nekem se szokott soha sehol sajogni!