Kié a rekortán? - "Ezzel kezdődött, hogy közutálat tárgya lettem a futók körében..."

A mostani tapasztalatom erre rácáfolt. Már csaknem három éve rendszeresen gyalogolok, ennek helyszíne a nyíregyházi Bujtosi-tó. Napi hat kilométert megyek, ami nem sok, de úgy gondolom, hetven év felett mégiscsak valami. Nem volt sokáig semmi gondom, de egy éve nagyon begyulladt az Achilles-inam. Az orvos azt mondta, ha rendbe jövök, vagy hanyagolnom kell a gyaloglást, vagy olyan utat kell választani, amelyik nem kemény, nem egyenetlen. Kézenfekvő volt számomra, hogy a mozgás fontos, azt nem hagyom abba, ezért a szintén Bujtosi-tó körüli rekortán lett az új útvonalam. Ezzel kezdődött, hogy közutálat tárgya lettem a futók körében. 

Nem sétálgatok, hanem tempósan megyek. Szándékosan szembe a „forgalommal”. Ahogy tudok, lehúzódok, ha szemből érkezik valaki. De úgy tűnik, ez sem elég. Szigorúan betartom a kötelező jobbra tartást, de ha futó jön velem szembe, a sáv közepén, és nekem ütközik, megjegyzi, hogy menjek a járdára, vagy jobb esetben csak a száját húzogatja. Én úgy vélem, ez a pálya mindenkié, aki sportolni akar, amennyiben nem tesz kárt az út minőségében. De a futók szerint csak és kizárólag az övék. Szeretnék választ kapni arra, hogy ez valóban így van-e. Ha igen, tegyenek ki egy eligazító táblát a kötelező legkisebb haladási sebességre vonatkozóan! De ha nem így van, egy olyan felirat kerüljön ki, hogy minden sportolni vágyó jogosan használhatja. Én úgy hiszem, hetvenegy évesen legalább olyan sporttevékenységet végzek a napi hat kilométeremmel, mint a fiatal futók, 10-20-szal „hajtva”. Tudom, ez bagatell dolog, de valahogyan meg kellene értetni mindenkivel, hogy „Mienk itt a tér” egyforma jogokkal, egymást megértve és támogatva. 
 

- Domokosné Nagy Katalin, nyíregyházi nyugdíjas -