Fittyet hánytak a törvényre

Egyes becslések szerint világszerte közel százmillió, míg Kelet-Európában mintegy negyven év alatt egymillió ember haláláért lehetnek felelősek a kommunista pártok. 

A kommunizmus áldozatainak emléknapján Kovács Béla, a Független Kisgazdapárt főtitkárának 1947. február 25-ei elhurcolására emlékezünk, akit bírósági tárgyalás nélkül szovjetellenes kémkedés és ellenkormány alakításának hamis vádjával 25 évi, a Szovjetunióban letöltendő kényszermunkára ítéltek. A magyar országgyűlés 2000. június 13-ai határozatában nyilvánította emléknappá az elhurcolás napját. 

Azonban a történészek körében a mai napig vita tárgya, hogy pontosan hányan estek áldozatul a kommunizmusnak, és egyáltalán kiket nevezhetünk áldozatnak. A témáról dr. Szoboszlai Györgg­yel, a Nyíregyházi Egyetem történészével beszélgettünk. 

Évekig élt rabságban 

Elmondta, a gyászos évfordulónak több előzménye is volt, hiszen Kovács Béla elrablása után nem sokkal Nagy Ferencet, a Kisgazdapárt elnökét emigrációba kényszerítették. 

– A koncepciós eljárások mind-mind a történelemkönyvekből ismert szalámitaktika elemei voltak, s a Kommunista Párt nem létező összeesküvésekre hivatkozva összeroppantotta a Független Kisgazdapártot. A kiterjedt eljárás keretében mintegy 250 embert tartóztattak le. Kovács Béla mentelmi jogát nem függesztették fel, és önként ment be az ÁVO-hoz, hogy tisztázza magát a képtelen vádak alól. A szovjet rabság után 1955-ben térhetett haza, de a szabadságát csak 1956-ban nyerhette vissza. 

– Azt csak elképzelni tudjuk, milyen körülmények között tarthatták fogva a Szovjetunióban. A szabadulása után azonban újra aktívan politizált, a forradalom eseményeibe is bekapcsolódott, majd a szabadságharc után a parlament képviselője lett – tudtuk meg a történésztől, akit a hazai áldozatok számáról is kérdeztünk. 

Nehéz azonban jól körülhatárolt adatokat mondani, hiszen nem mindegy, kit nevezünk áldozatnak. 

Azokat, akiket a Szovjetunióba hurcoltak vagy kivégeztek az egypártrendszer kiépülése után, esetleg az itthon maradt családtagokat is? 

– Első körben azokat kellene számba venni, akiket közvetlenül, valamilyen törvénytelen eljárás keretében – legyen az koncepciós per vagy elbocsátás – hurcoltak vagy lehetetlenítettek el. Ezt mindenképpen megsínylették a családok, s többen talán soha be nem gyógyuló lelki sebeket szereztek. 

– A szűkebb számítás alapján több tízezres nagyságrendről beszélhetünk, azt azonban nem szabad elfelejteni, hogy egy diktatórikus rendszer szörnyűségei nem a károsultjainak számában mérhető. Annak a vitának sincs értelme, hogy mi volt a borzalmasabb, a sztálinizmus vagy a harmadik birodalom embertelenségei – hangsúlyozta dr. Szoboszlai György. 

Bármikor, bárkivel 

A második világháború után kiépült rendszerben senki, még a belső kör sem lehetett biztonságban. 

– Kovács Béla esete újszerű volt akkoriban, valóságos sokként érte az embereket, hiszen ha egy parlamenti képviselőt a mentelmi jogának sárba tiprásával, törvényes eljárás nélkül el lehetett tüntetni, akkor ez bármikor, bárkivel megtörténhetett. Sokan ismerték fel ezt, ahogy azt is, hogy a Kommunista Párt a szovjet hadsereg támogatásával semmitől nem riadt vissza a hatalom megragadásáért, s ez így is lett. Az 1956-os forradalom borzalmai után 1963-ig kellett várni az újabb fordulatra, amikor teljes amnesztiát hirdettek a szabadságharc alatt elítélteknek. 

– A sajátos kádári életszínvonal-politika ezután vette kezdetét, de a „legvidámabb barakk” szlogen nem csak az életszínvonalra vonatkozott. Nálunk voltak a legtávolabb azok a falak, amibe az emberek beverhették a fejüket, ha túlságosan hevesen adtak hangot a véleményüknek.