Egy dicső korszakról mesélnek a múlt tárgyai

Egy rendhagyó történelemóra kiváló helyszíne lehet ezekben a napokban a nyíregyházi Kállay-ház, ugyanis a közelmúltban megnyitott „Fényesebb a láncnál a kard” című kiállítás az 1848–49-es szabadságharc időszakát eleveníti meg. 
Az érdeklődők láthatnak többek között gyalogostiszti és lovassági főtiszti szablyát, Laukart döfőszuronyt, acélszablyát díszes markolattal, honvéd altiszti tölténytáskát, a budai vár visszafoglalásáért járó emlékérmet. 

A férfikor küszöbén 

Mindezek a tárgyak a Nyíregyházán élő Kulcsár Róbert magángyűjteményéből származnak. Azt gondolhatnánk, hogy aki ilyen szenvedélyes gyűjtő, az gyermekkorában élt-halt a magyar történelemért, azonban ez valójában nem így történt. 
– Diákkoromban nem érdekelt a történelem, soha nem voltam jó ebből a tantárgyból. A hagyományos történelemórák nem tudták az érdeklődésemet úgy felkelteni, hogy rajongtam volna a magyar múlt eseményei iránt – mondta el érdeklődésünkre a magángyűjtő. 
– A harmincas éveim elején járhattam, vagyis már felnőttférfi-korba léptem, amikor részt vettem olyan előadásokon, amelyeken a régi életről, a régi tárgyakról beszélgettek. Akkor nagyon megragadott Máday Norbert előadása, s tulajdonképpen az ő hatására kezdtem el a tárgyakat gyűjteni. 

Pici tárgyakkal kezdődött 

– Programozó matematikus a végzettségem, s nekem nagyon fontos, hogy minden egyes dolog logikus legyen. Máday Norbert előadásain számos korábban tanult ismeret egyszer csak értelmet nyert. Amit addig nem tudtam időben, helyben normálisan elhelyezni, ő gyakorlatilag pillanatok alatt az érdekes történeteivel kiigazította, illetve helyretette. 
– A gyűjtést kifejezetten pici tárgyakkal kezdtem, konkrétan most nem tudnám megmondani, hogy legelőször mit vettem meg. Azt tudom, hogy az apró kitüntetések, emlékplakettek irányába indultam el, amelyek mindig megelevenítették egy-egy korszak egy-egy emberét, egy-egy történetét, s ezek a későbbiek folyamán kibővültek mindazokkal a tárgyakkal, amik most itt vannak. 
– E tárgyak között találhatóak fegyverek is. Érdekes módon a szúró-vágó eszközöktől mindig távol tartottam magam lélekben és fizikailag egyaránt, aztán úgy hozta a sors, hogy megvettem életem első szuronyát az 1850-es évekből. Ez egy nagyon szép szurony, a mai napig megvan. 
– Annak idején megragadt egy mondat bennem, ami úgy hangzott: ha az ember sokáig nézeget egy tárgyat, az elkezd beszélni hozzá. Ez gyakorlatilag az én esetemben is tényleg így történt, hiszen elővettem azokat a kis plaketteket, amiket már korábban megszereztem, illetve megvettem, s elkezdtem nézegetni a tárgyakat. 

Példát mutattak mindenkinek 

– Vajon miért készülhettek el ezek a plakettek, minek állíthattak emléket? S akkor már elkezdtem nézegetni az internetet. Ha az internetet olvasom, akkor már információhoz jutok, s tulajdonképpen ezek az újabb és újabb adatok keltették fel az érdeklődésemet. 
A hatalmas gyűjteményben hol foglalnak helyet a márciusi forradalomhoz és az 1848–49-es szabadságharc­hoz kötődő tárgyak? – kérdeztük meg Kulcsár Róberttől. – Március 15-e számomra az egyik legszebb, ugyanakkor a legfájdalmasabb nap is. Most egy éve ugyanis, hogy március 15-én elvesztettem az édesapámat. Biztos, hogy az égiek akarták így, hogy ez a nap legyen az a nap. 
– Én már előtte is gyűjtöttem, és nagyon fontosak voltak az 1848–49-es tárgyak. Nem azért voltak érdekesek, mert ritkaságszámba mennek, hanem mert az akkori emberek, akik használták mindezeket, a szabadságért, a függetlenségért harcoltak. Fiatalon, mégpedig olyan fiatalon tették mindezt, hogy a hasonló korú fiatalok napjainkban még csak iskolába járnak. 
S ezek az ifjak nem kímélve sem a jelenüket, sem a jövőjüket, viszont a többség jövőjének érdekében, egy jobb és szebb világ reményében feláldozták magukat. Nagyon-nagyon komoly dolgot tettek le az asztalra, s úgy gondolom, ezt minden magyarnak meg kell süvegelnie. 

Csoda, hogy megmaradtak 

Vajon melyik kiállított tárgy áll a legközelebb a gyűjtő szívéhez? – hangzott el egy újabb kérdés. 
– Sok tárgy áll közel a szívemhez. Mindegyiknek megvan a maga szerepe az én életemben. Vannak olyan felszerelési tárgyak, amelyek azért a kedvencek, mert gyakorlatilag a csodával határos módon maradtak meg. Az, hogy most én őrzöm ezeket a tárgyakat, az egy dolog, őrizheti majd később más is. De az, hogy ezek megmaradtak, az tényleg csoda. Gondoljunk csak a bőrből készült tölténytáskákra vagy a szép kis csobolyóra, amik ezer és ezer helyre eltűnhettek volna, de nem, megmaradtak, ezek ezért kedvesek. De ott vannak azok a szablyák is, amelyekkel igyekeztünk kivívni a szabadságunkat, a függetlenségünket. Egy-egy ilyen szablyát mindig egy katona emelt fel, s ment neki az ellenségnek. Akik a díszszablyákat emelték fel, azok mögött száz olyan ember sorakozott fel, akiknek acélszablya volt a kezükben. Mindegyik tárgynak, eszköznek más volt a feladata, de mindegyik fontos szerepet töltött be a magyar nemzet életében. 

Beszélgetés az idős gyűjtőkkel 

Mennyire kellett hozzáolvasni a tárgyakhoz? 
– Az olvasás kevés ehhez. Azért, mert a közgyűjteményekben kevés maradt meg ezekből a tárgyakból. Ha most elkezdünk keresgélni az interneten olyan megmaradt tárgyak után, amelyek ezzel a korral kapcsolatosak, az esetek többségében azokra találunk rá, amik a közgyűjteményekben szerepelnek. De ha itt, a kiállításon megnézzük a tárgyakat, nem ilyeneket látunk, ezek ritkaságnak számítanak. 
– Olvastam sokat én is, de inkább a gyűjtőkkel kell sokat beszélgetni. A régi nagy gyűjtők sok információt tudtak erről a korról, s ők azt próbálták meg továbbadni, átörökíteni. Mint mikor a családon belül az idősebbek elmesélték a fiataloknak az eseményeket, s azok fennmaradtak szájról szájra. Remélem, sokáig folytathatom a régi tárgyak gyűjtését, bár egyre kevesebb a lehetőség erre. A családtagok teljes mellszélességgel ott állnak mellettem, támogatják a gyűjtőszenvedélyem. Büszke vagyok rájuk, és ugyanakkor hálás is mindezért.
 

- M. Magyar László-