Úrasztali terítő Vámosatyán

A szakemberek szerint a térség keresztszemes hímzése két részre osztható: az eredeti és ősi hagyományokat idézőre és a beregi háziiparira. Mint az ünnepnapon is kiderült, nem csak Tákoson, a környék falvaiban, de akár a tágabb Kárpát-medencében is vannak még olyanok, akik örömmel művelik a beregi keresztszemes hímzést.
Nemesborzován a nyári meleg napok délutánjain az asszonyok kiültek az árnyékos árokpartra, és a saját maguk által szőtt kendervászonba (vagy kongré anyagba) hímezték a beregi keresztszemes mintákat. Régen a Tiszaháton a falusi élet egyik meghatározó része volt a szövéshez, fonáshoz kapcsolódó tevékenység, ami nehéz és monoton munka volt ugyan, de szívesen végezték, mert itt ismerkedtek a fiatalok és itt szövődtek az életre szóló szerelmek. A hosszú téli estéken a fonóban gyűltek össze, ami az éneklés, a játék, a mókázás, a tréfálkozás színtere volt. Az emberek még akkor is ragaszkodtak hozzá, amikor már a gyáripar bőven ellátta a háztartásokat finom textíliával, mint például a kongré (ritkás szövésű pamutkelme), amire ezután a hagyományos keresztszemes mintákat készítették. A kongrét az asszonyok szívesebben használták, mert nem rontotta annyira a szemet, mint a sűrű szövésű kender- vagy lenvászon.
A keresztszemes hímzésre az 1930-as évekig kizárólag piros és kék színt használtak, a gyászt kifejező darabokon pedig a fekete volt a jellemző. Az nagyobb változást a színezésben az 1930-as évektől Vásárosnamény központtal megalakult Háziipari Szövetség hozta, ami termékeit elsősorban piacra gyártotta. Hatására egy újfajta szerkesztésmód és sokszínű színezés („Rákóczi” minta) lett a divat, s az élő, hagyományos népi kézimunkával párhuzamosan fejlődött. A beregi keresztszemes készítésének központja mára Tákos lett. Ebben nagy szerepet játszott az, hogy mindig akadtak a faluban olyan lelkes emberek, akik e hagyományokat tovább vitték és ápolták. A templomtól nem messze nyitották meg 2004-ben a Beregi keresztszemes kiállítást, ahol a faluban élők munkáit tekinthetik meg a látogatók.
A „beregi hímzés” elnevezés nem régi, az 1930-as évekből ered, amikor a Felső-Tisza-vidéki keresztszemes munkák ismertté váltak, és megjelent Fóris Mária. Neki köszönhető, hogy a beregi Tiszahát keresztszemes hímzései ma már az országhatáron túl is ismertek. A vásárosnaményi Bereg Múzeum gyűjteményének legrégebbi darabjai között egy 1769-ben készült vámosatyai úrasztali terítő is van. Vászontábláinak rozmaringágait piros és kék gyöngyfonallal varrta ismeretlen készítője. A terítő szegélye rece technikával készült, amit őseink a XIII. századtól már rendszeresen alkalmaztak az egyházi ruhák és oltárterítők díszítésére. A XIX. század második felében már általánosan elterjedt szálkihúzásos technika volt a paraszti lakások textiljeinek, viseleteinek díszítésére is. A rececsipke az egész magyar nyelvterületen készült, jobbára kisnemesi községekben, mint amilyen Vámosatya is volt.
Templomi használatban az ezüstpoharak, -tányérok, ónedények mellett fontos helyet foglaltak el a terítők, hiszen ezekkel a kevésbé tehetősek is megtisztelhették egyházukat. Használatukhoz valószínűleg hozzájárult az is, hogy a puritán református Isten házában a fehér falak között ezek a textíliák jelentették a színességet selyemfonalas hímzésükkel. A református templomok úrasztali terítőinek értékét különösen növeli, hogy anyaguk miatt a legsérülékenyebbek közé tartoznak. A református egyházban fennmaradt emlékek jelentős száma abból ered, hogy kevésbé koptak el a használatban, hiszen egy évben csupán néhány alkalommal, úrvacsoraosztáskor, kereszteléskor kerültek elő és terítették fel őket az úr asztalára.
Vámosatyán ma is készítik az asszonyok a beregi keresztszemes hímzést – igaz, sajnos egyre kevesebben. Három éve Budapesten a Stefánia Palotában rendeztek egy szép kiállítást, amikor átvették a Bereg mintafaluja elismerést az Adriánus (Falvak Kultúrájáért) Alapítványtól.

 Szabó József János