Törvény és valóság – a 19-20. század népiskolái

A dualizmus idején az elsődleges szempont a népiskolai tantermek számának gyarapítása volt. Kis falvakban, ahol erre nem volt pénz, parasztlakásokból, istállókból, más célra nem használható épületekből alakítottak ki iskolákat. Az új épületek többnyire nem a törvény előírásainak megfelelően készültek el. Az előírások betartatása a szegény vidékeken és az egyházi fenntartók esetében csak ajánlás jellegű volt.
A 19. századi népiskolák és a velük együtt kialakított tanítói lakások jelentős része egészségügyi okokból tanításra és lakásra is alkalmatlan volt. A legtöbb tanintézetben általános volt a zsúfoltság, szűkösek voltak a tantermek. Ez még a 20 század elején is igaz volt. Ködöböcz József teológus, főiskolai tanár, egykori vámosatyai diák így emlékezik régi iskolájára: „1920-ban kerültem népiskolába. Ebben az időben, az 1920-as évek elején (…) Szabó Ferenc 120-130 gyermeket tanított.”
Az iskolák felszerelése és a fenntartási költségek is a községeket terhelték, így a legtöbb új épület belsejébe csak szegényes, nem az egészségügyi követelményeknek megfelelő berendezés jutott. A népiskolai törvény szerint az iskolaépületeknek egészségeseknek és szárazaknak kellett volna lenniük, azonban az 1900-ig felépült falusi népiskolák többnyire vályogból készültek, alacsonyak, sötétek és nedvesek voltak. Az építkezésnél nem a minőség, hanem az olcsóság számított. A tantermek padlója hagyományosan fából, ritkábban téglából készült. A legfontosabb szempont a porképződés megakadályozása volt, amit a padló naponkénti seprésével, vizes felmosásával, súrolásával oldottak meg. A századforduló környékén a padlót évente kétszer olajozták, ami a port lekötötte, amivel a rettegett tüdővész terjedését próbálták megakadályozni. Ha nem volt pénz olajra, az gyakran el is maradt.
A népiskolai törvény által előtérbe helyezett iskola-egészségügy egyik sarkalatos kérdése a megvilágítás volt, ám a kevés ablakkal rendelkező iskolák nélkülözhetetlen kellékei a petróleumlámpák vagy a gyertyák voltak. A kisebb településeken az iskolák vízellátását ásott kúttal oldották meg. Az iskola udvarán volt a kút, ami kezdetben nem volt befedve. Befedésüket csak egy 1921-ben hozott rendelet írta elő. A kútból általában kannákban vitték be a vizet az épületbe, ezért az iskola tartozéka volt egy vödör is. A legtöbb probléma a mellékhelyiséggel volt, amit falun a telek távol eső pontján ástak. Ezeket a fából készült udvari vécéket gyakran kellett javítani, mert a fa az ammóniás közegben gyorsan korhadt, ezáltal balesetveszélyes volt.
A tantermek szellőztetésnek nagyon fontos szerepe volt, mert az órák alatt a levegő hamar elhasználódott, egy-egy beteg által kiköhögött kórokozók száma nagy koncentrációban gyorsan megfertőzött másokat is. Télen, fűtésre a falusi iskolákban vaskályhákat vagy kemencéket használtak. Nehéz időkben a falusi iskolákba a gyerekek hozták a tüzelőt, ami kukoricacsutka, néhány fadarab vagy szalma volt, amely kellő meleget nem, de füstöt és gőzt annál inkább adott.
A dualizmus idején nem volt ritka a 6–8 üléses iskolapad sem, melyek készítésénél az egészséges testtartás nem volt szempont. A fedél nélküli szemétgyűjtőbe rakott szemét hasznosítható részét fűtésre vagy állatok (sertés, kecske) etetésére használták. A kis falusi iskolákat a szülők vagy a tanító takarította. Az év végi nagytakarítás keretében a szülők kimeszelték a termeket, felsúrolták és beolajozták a padlót, mésszel fertőtlenítették az illemhelyeket.