A gazdagságot lakomák bizonyították

A konyhák a régi leírások tanúsága szerint földszintes, négyszögletű, átlagosan 10-20 négyzetméter alapterületű helyiségek voltak. A Büdy-vár 24 m2 alapterületű konyhája a vár északi oldalánál igazán nagynak számított. Nem véletlenül, mert a beregi főispán építtette. A konyha padlózata a könnyű tisztán tarthatóság céljából, valószínűleg, téglalapokkal volt borítva. A konyhából nyíló kéményfülkében bográcsban főztek, vagy parázson húst sütöttek. A konyha egyik végén, egy tégla áthidalóval épített ajtó volt, amely a sütőházba vezetett át. A kemence kéményének a helye itt is megtalálható, ezért ez lehetett a sütőház, mert a helyiség oldalfalán két kisméretű levegőző nyílás biztosította a frissen sült kenyér hűtését. Fontos volt a konyha melletti sütőház, mert akkoriban még nem használtak tányért. A szószokkal egy nagy tálban felszolgált húst kenyérszeletekre szedve fogyasztották.

Beregben akkoriban is bőven volt vad. Az őzek, szarvasok, vaddisznók mellett apróvadat is vadásztak bőven. Ez utóbbiakat csapdával fogták, mert íjjal, nyíllal nem lehetett azokat elejteni. A vadászat kedvelt szórakozásnak számított, de csak annyi vadat ejtettek el egyszerre, hogy a konyhán mindig legyen friss hús. Amennyiben az elejtett vadak húsát frissiben nem tudták elfogyasztani, sóval és füstöléssel tartósították. A nyárson sütött vagy fűszeres lében megfőzött hús mellé a személyzetnek kenyér, az uraknak kalács, cipó, zsemle került az asztalra. S persze jócskán fogyasztottak mellé bort vagy sört. Az italt ón, cserép vagy fapoharakból itták. Édesítésre többnyire mézet, ritkábban (cukornádból készült) nádcukrot használtak. A kamrában mindig akadt többféle finom liktárium (ez latinul van, ami gyümölcslekvárt jelentett) is.

A régi idők asztalánál az 1380-as évektől az 1800-as évekig sem a felhasznált konyhai alapanyagok, sem a főzés technológiája nem változott, így a vámosatyai vár ételei is hasonlóak lehettek a más magyarországi várakban felszolgált ételekhez. A középkori várak konyháinak berendezése egyszerű volt, kevés edénnyel, amiket az erre kialakított falmélyedésekben, vagy szögre akasztva tároltak. A fal mellett padok álltak, amin nem csak az ülő munkát végezték, hanem a személyzet étkező és alvóhelyéül is szolgáltak. Az emberek ülve aludtak, mert úgy tartották, hogy csak a halott fekszik. A kéményből függött alá a bográcstartó lánc, és a tűztér melletti ágason helyezték el a sütőnyársakat. A konyha falában vagy a helyiséghez egészen közel levő kővályúból folyt az elhasznált víz az udvarra vagy a váron kívül az árokba.

A korabeli leves nem hasonlított a mai értelemben vett leveshez. A hús főző levét besűrítették pirított kenyérmorzsával, és borssal, gyömbérrel erősen fűszerezték. Ez volt a leves, ami folyamatosan főtt a tűzhely szélén és mindig dobtak bele valami maradékot. Ezt a fajta levest általában a személyzet fogyasztotta. Az urak étrendje nem volt kiegyensúlyozott és egészségesnek mondható. A túlzott húsfogyasztás miatt az urak körében a köszvény és az agyvérzés gyakori betegségnek számított. Orvostörténeti érdekesség, hogy az agyvérzés tüneteit is egy vámosatyai úr, Büdy (I) Mihály beregi főispán írta le először magyar nyelven.

Az a gyakorlat, miszerint naponta háromszor eszünk, reggelit, ebédet és vacsorát, csak a 18. században terjedt el. A koraújkorban az úri asztaloknál naponta kétszer ettek, 11 órakor fogyasztották el a korai ebédet és délután négykor a korai vacsorát. Fontos tudni, hogy az étkezés gazdasági kérdés volt a régi időkben. Mindenki azt evett, amire volt pénze, tehát előfordult a nélkülözés és a felesleg is. A kor mentalitása megkövetelte a gazdagság nyilvános mutogatását, ami ma visszatetsző lenne, de akkor természetesnek számított. A gazdagságot véget nem érő lakomákkal lehetett bizonyítani.