Közelharcot vívott még a természettel is

Visegrádi Péter Tatabányáról érkezett október végén Vásárosnaményba, hogy részt vegyen a Felső-Tisza-vidéki Vadgazdák Szövetsége trófeaszemléjén. Nem véletlenül utazott Dunántúlról a Bereg szívébe, ugyanis a kiállított gímszarvasbika-trófeák közül a legnagyobbik fűződik a nevéhez. A trófea súlya 13,52 kilogramm, s a vármegyei bírálatkor 231,87 pontot kapott. 

Őzbakvadászattal kezdődött

 A Dunántúl dombjai és hegyvidékei is gazdagok gímszarvasban. Hogy jut egy, az ország másik felében lakó vadász eszébe, hogy éppen hazánk keleti szegletében hozzon terítékre gímbikát? – kérdeztem Visegrádi Pétertől. 

– A Vértes lábánál születtem, tősgyökeres tatabányai, pontosabban bánhidai vagyok. Valóban csodálatos erdeink vannak, gyönyörű vadászterületek húzódnak meg a környéken. Soha nem jártam Szatmárban, még csak osztálykiránduláson sem voltam Szatmárcsekén, mert tőlünk már nagyon messze volt a Himnusz szülőfaluja. Egy nagyon jó barátom, aki vadászatszervezéssel is foglalkozik, felvetette, hogy tud egy kiváló helyet az ország keleti részében, ahová érdemes lenne elmenni. Ez a lehetőség akkor egy őzbakvadászatról szólt, s mint később kiderült, igaza volt, valóban csodálatos élmények vártak rám Szatmárban. 

Ez még több évvel ezelőtt volt? – vetettem közbe.

 – Dehogyis! Az őzbakvadászat is az idén történt. Augusztusban voltam itt az őzbaküzekedés idején a kömörői Petőfi Vadásztársaságnál vendégként, s tulajdonképpen egy csodával szembesültem. Mikor beléptem a „revírbe”, egyből rabul ejtett a környező táj, a vidék szépsége s a vadászat minden nehézsége és öröme. 

– Olyan szimpatikus lett számomra a vadásztársaság, Gyújtó Attila vadászmester, illetve az egész kömörői hangulat, hogy teljesen rabul ejtett. S már akkor úgy éreztem, nekem ide vissza kell térnem, s már akkor jeleztem, hogy vissza szeretnék jönni szarvasbőgés idején is – magyarázta Visegrádi Péter, majd így folytatta: – A szatmári táj nagyon gyönyörű, átjött mindaz az érzés, ami engem foglyul ejtett, ugyanis a vidék szépsége mellett jó emberekkel, barátságos és vendégszerető házigazdákkal ismerkedtem meg. A vadászat szervezője, Pintér Gábor szintén Komárom-Esztergom vármegyei, de hálás vagyok neki, hogy felfedezte a számomra ezt a kincset.

Megkértem Visegrádi Pétert, elevenítse fel a gímbika elejtésének pillanatait. 

– Az első 2-3 kimenetel nem járt eredménnyel. Asztalos Zoltán volt a kísérő vadászom, sokat cserkeltünk, jártuk az erdőket, az árteres területeket, figyeltük a bőgéseket, de nem volt terítékre hozható bika. Igaz, az első két-három alkalommal nem is akartam, hogy elkapkodjuk, bár az is igaz, nem tudhatjuk, mit kapunk Szent Hubertustól. Hiába tervezünk mi, soha nem úgy lesz, ahogyan mi akarjuk, azt helyettünk eldönti más. De nem is bántam az első túrákat, hiszen lövés nélkül is sok szép élményben volt részem. 

– Már az utolsó vadásztúra következett, amit nagy tervekkel kezdtünk el. Kint, a területen elindultunk az akkor éppen meghallott bőgés irányába. Egy sűrű, bozótos erdei részből jött a bőgés, próbáltuk azt a bikát becserkelni. Fordult azonban a szél, így kénytelenek voltunk másik irányba kerülni. Mielőtt folytatnám, hadd jegyezzem meg, ahonnan jöttem, ott sokkal könnyebben járható vadászterületek vannak. Szatmárban bozótos, lápos részek fogadtak sűrű szálfákkal és rengeteg szúnyoggal, vagyis maga a terep is kihívást jelentett, közelharcot kellett vívnunk a természettel is. 

Csak egyetlen jó pozíció volt 

– Jelbeszéddel megbeszéltük Zoltánnal: csupán egyetlen pozíció van, hogy a lövést leadhassam, ha másként fordul, nincs esélyünk. A nap már lemenőben volt, a Dunántúlon abban az időpontban még jóval világosabb szokott lenni, vagyis nem volt már sok időm a vadászatra. Szemből nézve jobbra kellett volna lépnie, erre befordult balra. Akkor már úgy voltam vele, el kell hogy engedjem, nagyon idegesen viselkedett. Az egyik fiatal keresőbika elindult az egyik tehén felé, az öreg bika észrevette, s egy határozott mozdulattal odafordult, mintha azt mondaná: mit képzelsz, hogy bejössz a területemre? Ez volt az én szerencsém, mert ahogy megfordult, belépett abba a szögbe, ami pont jó volt lövésre. Úgy éreztem, jó a pozíció, a lövést el lehet engedni. Egy ilyen bikára nem lehet összevissza lövöldözni, csak ha úgy érzed, pontosan meg tudod lőni. 

Kutyával találtak rá 

– A lövés után kezdett rohanni felénk. Mindez a másodpercek töredéke alatt játszódott le. Úgy éreztük, hogy egy kafferbivaly rohan felénk, s hogy megtorlás lesz a lövés miatt, de valójában a bika csak egy utat keresett. Mikor észrevett bennünket, irányt váltott. Mindez olyan gyorsan történt, hogy ismétlő lövést nem tudtam már leadni. Mikor felért a gátra, lehet hogy misztikusat mondok, de ahogy visszanézett, tudatában volt, hogy itt a vég, s utána eltűnt. A nap már közben lement. A rálövés helyén nem találtunk vért. A nyomait követve találtunk pár csepp vért és egy csontdarabot, amit végül lapockadarabnak gondoltunk. Ez jelezte, hogy jó helyre ment a lövés. A sűrű erdő miatt úgy döntöttünk, nem járjuk össze a területet, majd reggel kutyával visszamegyünk. Másnap visszamentünk és megtaláltuk. 

– Az egész történetet misztikum öleli körbe: árnyékként létezett az erdőben, ritkán látták a vadászok. Idős bikaként méltóságteljesen és tekintélyparancsolóan uralta ott azt a részt, ahol élt. Mintha felfogta volna, hogy neki itt a vég, elment arra a területre, amit a végső nyughelyének gondolt. S mivel már 24 óra eltelt, a húsát sem lehetett hasznosítani, így szó szerint visszaadta magát a természetnek. Amikor rátaláltunk, még akkor is olyan méltóságteljes volt, hogy megkönnyeztük.