Vásárlás, egy nem várt fordulattal

Az 1980-as évek végén, vagy talán az 1990-es évek elején átadták Nyíregyházán a várva várt, előre beharangozott lakberendezési áruházat: négy nagy betű a város legnagyobb kultúrházával majdnem szemben. Valahogy karácsony előtt voltunk, és özönlött be a tömeg. A két pénztárnál hatalmas sorok álltak, a vásárlók nyomakodtak a főnyereménynek számító portékákért. A nejemmel és két lányommal minket is sodort az ár. Nekem is kellett mennem e „férjinkvizícióra”: se műszaki cikkek, sem autók, de mindent meg kellett tapogatni, mindent ki kellett próbálni – ez a szenvedésem legmagasabb foka. És mindehhez jó pofát és élvezetet kellett az arcomra varázsolni. Ez volt talán a legnehezebb. Nem arra mentünk ám, amerre akartunk, hanem amerre a tömeg sodort. Végül nagy nehezen, kibontakozva a kezek, testek fogságából, eljutottunk a pénztárhoz. Én elöl, a két lány középen, a nejem hátul. Ő fizetett. Lassan haladt a sor. Két pénztár működött. Mögöttünk szintén egy hasonló korú családot nyomtak előre a többiek, ugyanilyen felállásban. Voltak náluk apróságok, a férj pedig egy kétméteres karnist állított függőlegesen a pénztár asztalának az oldalához. Már a célegyenesen voltunk. Tipegtünk, mint a Hattyúk tavában a balerinák. Állítom, hogy senki sem a saját lábán állt. Aztán egy puffanás: egy óvatlan pillanatban a karnis megindult a nejem mögül a feje felé. Szegény férj kapott utána, de nem sikerült időben elkapnia. A nejem fején landolt. A puffanásra mindenki odanézett, aki hallótávolságra volt. A nejem roppant talpraesetten kibányászta magát a hosszú csomag alól, sok drukkere volt ám! A vörösödő, láthatólag zavarban lévő férj odaért, és lírai módon a nejem bocsánatáért esedezett. Természetesen szent lett a béke, el volt intézve a dolog. 
Én viszont megszólaltam: „Drága uram, nem így beszéltük meg, tökéletes munkát vártam volna el! Nem ezért fizettem!” Meglepett csend, majd hatalmas kacaj. Csettintettek, gratuláltak, elismerően bólogattak. A nejem és a lányaim perzselő pillantásokat szórtak rám és megmerevedtek. Gondolom, nem kell leírnom, hogy mit kaptam néhány napig drága családomtól: „milyen hülye vagy, mi van, ha nem értik a tréfát?!” Azt viszont elismerte a nejem, hogy bármelyik gyors reagálású hadtestbe bevennének ezek után… 
Ficze István