A nagybetűs embert keresi a kamera mögött

A napokban adták át a 42. Magyar Sajtófotó Pályázat nagydíjait. Az eseményen lapunk egykori munkatársa, az MTI és az MTVA fotóriportere, Balázs Attila is rangos elismerést kapott. A fotográfus több évtizedes kiemelkedő fotóriporteri tevékenységéért, továbbá a magyar sajtófotózásért végzett munkája elismeréseként vehette át az Arany Kamera díjat Bánkuti Andrástól, a Fotóriporterek Szakosztályának elnökétől. Az esemény díszvendége Karikó Katalin Nobel-díjas kutató volt. Karikó Katalin szerint a fotózás és a tudományos kutatás bizonyos területen hasonlít egymásra, ugyanis az emberek látják az eredményeket, de nem tudják megnevezni, kinek a munkája áll mögöttük. 

Balázs Attila az elismerésről és az odáig vezető, sokszor körülményes útról is mesél. Mint mondta, a kezdetek különösek voltak, hiszen a középiskolás évei alatt egy kiváló fotószakkör működött a Kossuth Lajos Gimnáziumban, ahová az osztályából csak egyetlen fiú nem járt: ő. 

Különös kezdetek 

– Nem érdekelt akkoriban a fotózás, pedagógus akartam lenni, szerettem a földrajzot, ám egyetlen pont miatt nem vettek fel az egyetemre. Földrajzból mindig jó voltam, és Debrecenben is jártam előkészítőre – ha már korábban nem vettek fel –, és édesapám tanácsára egy szakmát is tanultam. A szakmunkásképző intézetben a fogtechnikusnál, az ötvösnél és a fényképésznél volt üresedés, én a legutóbbit gondoltam a legkönnyebbnek, ezért a fotózást választottam. Nyíregyházán is voltam tanuló fotósként Czékmann István műhelyében, a Bethlen Gábor utcán. A Kelet-Magyarország fotóriporterei ott hívatták elő a „maszek” képeiket, én pedig láttam, micsoda életük van ezeknek az embereknek. Közben Czékmann István kiválóan megtanította nekem a szakma alapjait, és arra sarkallt, hogy mindenhez alázattal álljak. Ez utóbbit a szülői házban is erősítették bennem. A Kelet fotóriportereinek élete nagyon megtetszett, láttam a pörgést, hogy nincs két egyforma napjuk, ám a laphoz akkoriban szinte csak kihalásos alapon lehetett bekerülni – elevenítette fel pályája kezdetét Balázs Attila. A rendszerváltás derekán azonban mégis lehetőség nyílt előtte, hiszen lapunk egyik akkori fotóriportere segítségre szorult az augusztus 20-ai ünnepségek megörökítésében, és Balázs Attilához fordult. 

Minden, ami emberközeli 

– A főszerkesztő is rábólintott, később pedig már a napilap próbaidős fotóriportere voltam. Elek Emilnek, a lap fotórovat-vezetőjének is nagy szerepe volt abban, hogy ma itt tartok. Kezdetben volt köztünk némi feszültség, amit azóta százszor felemlegettünk, s én akkor úgy dolgoztam, mint a kis angyal, és ezt az alázatra nevelést azóta is köszönöm neki. A Kelet-Magyarország később a fővárosban beiskolázott a Bálint György Újságíró Akadémiára, ahol a szakma legkiválóbb alakjaitól tanulhattam – mesélte a fotográfus. 

– Minden olyan élethelyzet és fotósfeladat az én terepem, ahol emberekkel kell foglalkozni. Persze megfotózok én tárgyakat vagy akár a természetet is, hiszen Gajdos Lászlóval, a Nyíregyházi Állatpark igazgatójával is volt jó néhány különleges utunk. Jártunk Galápagoson, de én inkább az embereket kedvelem. Az már mindegy, hogy műterem, egy dohányföld vagy egy börtön a helyszín. Sokaknak nehézséget okoz emberekkel foglalkozni, én viszont igyekszem meglátni és megmutatni a „nagybetűs embert”. Ezt nem én találtam ki, mások mondták nekem, hogy a legkilátástala­nabb helyzetben megfotózott emberek méltóságát is képes vagyok megőrizni, elemelni a kontextustól. Én ezt így nem tudtam volna megfogalmazni, de jóleső érzés, hogy ilyen gondolatokat keltettek a képeim másokban – tette hozzá Balázs Attila, akitől azt is megtudtuk, hogyan lett tananyag az Egy hajléktalan karácsonya című fotósorozatából. 

Tananyag lett a munkája 

– Korniss Péter – aki számomra a nagybetűs fotográfus – külföldi hallgatókat tanít a Moholy-Nagy Művészeti Egyetemen (MOME). Tőle tudom, hogy évek óta e sorozatommal tanítja a hallgatóinak, hogyan kell egy riportot összerakni, mikor kell az emberre fókuszálni, milyenek legyenek az arányok egy képriporton belül. Úgy vélem, ezek a visszajelzések legalább annyira értékesek, mint egy életműdíj. Ha az ember tananyaggá válhat egy ilyen kvalitású szakembernél a MOME-n, akkor jó úton jár. Persze, fontosak az elismerések, de mindig jobban szerettem a díjak nélküli visszajelzéseket. Az Arany Kamera díj átadója is különleges volt. Karikó Katalin is kiemelte, hogy mennyire barátságos a közeg, ami nem véletlen, hiszen a fotósok úgy állnak egymáshoz, mint a külvilághoz: mindenki befogadó és közvetlen – tette hozzá Balázs Attila. A beszélgetést hamarosan meghallgathatják a szon.hu-n.