Bécsi szeletet „tálalt” Beregszászról

A Magyar Érdemrend Lovagkeresztjével kitüntetett, Nyíregyházán élő Dalmay Árpád Beregszász – Erzsébet királyné városa című könyvét az Europa-Club bécsi, Mariahilfer utcai székházában mutatták be, ahol a szerző előadást is tartott. Hazaérkezése után osztotta meg gondolatait élményeiről a nyugalmazott középiskolai tanár, újságíró, a Rákóczi Szövetség nyíregyházi szervezetének és a Beregszászért Alapítvány Kuratóriumának elnöke. 

– Az Europa-Club 1964 áprilisában alakult meg a Bécsben élő, főleg 1956 után oda menekült magyarok szervezeteként. Akkor több mint 20 ezer honfitársunk választotta új hazájának Ausztriát. A klub három fő feladatot tűzött ki maga elé: a magyar kultúra ápolását, a határon túli magyarság támogatását és a magyar szabadságharc szellemének őrzését. Az elmúlt 60 évben hatalmas és figyelemre méltó sikereket értek el e területeken, örökbecsű értékeket teremtettek, emlékműveket hoztak létre, támogatták az elszakított területek, elsősorban Kárpátalja magyarságát. A 80-as évek közepére a klub a legjelentősebb bécsi magyar egyesületté nőtte ki magát. Rendszeres előadóestjei, eszmecseréi, ankétjai, könyvbemutatói, tartalmas évkönyvei és ünnepségei Bécs és Ausztria határain kívül is nagy figyelmet keltettek. 1990-ben Kárpát-medencei kultúrtörténeti, illetve honismeretei kirándulásokkal bővítették a programjukat. 

– Ennek hosszú története van. A 90-es évek elején kerültem kapcsolatba a bécsiekkel a klub néhai elnöke, a tavaly januárban tragikus hirtelenséggel elhunyt dr. Smuk András révén. Egyidősek voltunk, haláláig szoros barátság alakult ki közöttünk. Meghívására 1995. május 11-én Bécsben előadást tartottam Magyar élet Kárpátalján címmel, majd a hónap végén kárpátaljai körutat szerveztem az egyesület számára. Autóbuszukkal bebarangoltuk nyolc nap alatt a megye jelentős területét Ungvártól Aknaszlatináig. A búcsúzáskor megkérdezték, hogy mivel viszonozhatnák nekünk ezt a kirándulást. Gondoltam egy merészet: mivel volt már Illyés Gyula-, Petőfi- és Kossuth-szobrunk, megkérdeztem, hogy nem ajándékoznák-e meg Beregszászt Bethlen Gábor mellszobrával. Gondolkodás nélkül igent mondtak. Petrovits István sepsiszentgyörgyi szobrász szinte napok alatt elkészítette a gipszmintát, amelyet Székely Szabó Zoltán színművész, az egyesület tagja „csempészte át” Karcagra, ahol Győrfi Lajos hetek alatt bronzba öntötte. Ekkor jött a nehezebbje: hogy jut el a szobor Kárpátaljára? A Magyar Nemzeti Bank engedélyével vágtam neki a határnak, kocsim csomagtartójában a mellszoborral. A tiszabecsi magyar határon nem volt gond, meg sem nézték, annál nagyobb „riadalmat” keltett a szállítmány a tiszaújlaki ukrán oldalon. Odacsődültek a vámosok, vissza akartak fordítani, végül hosszas győzködésem után kihívták a vámparancsnokot, aki szerencsémre magyar ember, Biki Lajos volt. Miután elmondtam, hogy honnan, hová és miért viszem a szobrot, csak ennyit válaszolt: „Szent dolog, vigye!”. A szobrot bécsi vendégeink jelenlétében október 28-án avattuk fel a fejedelem nevét felvett gimnázium előtt. Talapzatát az akkor éppen a beregszászi kórházat építő SZÁÉV dolgozói a nyíregyházi Horváth István vezetésével készítették el ajándékba. Nekik is örök hála!

– 1996-ban a Beregvidéki Magyar Kulturális Szövetség elnökeként kisebb küldöttséget vittem Bécsbe, amelynek tagja volt Füzesi Magda József Attila-díjas költő, dr. Szöllősy Tibor orvos és közíró (akit a Kelet–Magyarország olvasói jól ismernek) és Gortvay Erzsébet, az ungvári egyetem magyar tagozatának docense. Az évkönyvben megjelentek írásaik, illetve Gortvay Erzsébetnek az anyanyelvi oktatás 1945 utáni kárpátaljai helyzetéről tartott előadása. Még abban az évben vendégként részt vettem az egyesület csángóföldi és barcasági kirándulásában, a későbbi években Dél-Lengyelország és Nyugat-Galícia magyar emlékeit, Partium nevezetességeit ismerhettem meg a bécsiekkel tett utazásaimnak köszönhetően. Majd amikor az Új Kelet című megyei lap megszűnte után a Start Vállalat oktatási központjába kerültem, nagy hasznát vettem ezeknek az ismereteknek, mivel tanárkollégáim egy csoportját minden évben mikro-autóbuszos utazásra vittem a Trianonban elszakított vidékekre. Van tovább is. 1998-ban bécsi barátaink ajándékaként elkészíttettem II. Rákóczi Ferenc emléktábláját a brezáni (ukránul Berezsani) várba, a bronz dombormű ifj. Pál Mihály gyömrői szobrász alkotása. Május 25-én érkezett a bécsiek csoportja a szlovák–ukrán határra, ott vártam őket. Négy napig még Kárpátaljával ismerkedtek a vendégek, főleg az ugocsai és máramarosi részekkel, majd 29-én Lembergbe utaztunk, megtekintettük a város nevezetességeit, a monarchia idején létrejött építészeti emlékeit. Másnap utaztunk Berezsaniba, hogy Rákóczi 1703. május 6-án itt kiadott pátensének emlékére elhelyezzük a várrom falán az ukrán és magyar nyelvű emléktáblát. A város vezetői szeretettel fogadtak minket, él bennük a monarchia iránti nosztalgia. A következő „közös projekt” megvalósítására 2017-ben került sor, amikor a Beregszászért Alapítvány július 1-jén a Kishegy lábánál felavatta a beregszászi honfoglalás kori süvegcsúcs emlékművét, amelyet hét kopjafa karéjoz a hét vezér emlékére. Az egyik kopjafa bécsi barátaink ajándéka. Kisebb küldöttségük részt vett az ünnepségen. S az utolsó segítség: 2022-ben jelentős pénzadománnyal támogatták alapítványunkon keresztül a Beregszászi Bethlen Gábor Líceumot (ez a volt gimnázium új neve).

– Könyvemről a 2022-es nyíregyházi bemutató után részletesen írt a Kelet–Magyarország. Emlékeztetőül csupán annyit, hogy ez egy rendkívül szép kivitelű, kiváló minőségű papírra nyomtatott, sok színes képet tartalmazó, több mint 330 oldalas kiadvány, szubjektív városkalauz Beregszász emlékműveinek, műemlék épületeinek, híres szülötteinek és vendégeinek bemutatásával könyvtáram kincsei, képeslap-, érem- és kisgrafikai gyűjteményem, a várossal kapcsolatos és tulajdonomban lévő kisplasztikák és festmények fényképeinek felhasználásával. Beregszász történetéről, vonzerejéről, varázsáról, háborús helyzetéről az előadásomban számoltam be, külön kitérve egyes szobrok, emléktáblák, emlékművek vetített képes bemutatásával azok létrejöttének történetére. Számomra a minden bizonnyal 1063-ban Lampert herceg, Szent László királyunk fivére által alapított, akkor még Lampertházának nevezett, 1247-ben IV. Béla királyunk által városi rangra emelt település vonzereje és varázsa nemcsak abban rejlik, hogy ott születtem, hanem abban is, hogy a kárpátaljai magyarság földrajzi és szellemi központja ez a város. Most alighanem története szomorú időszakainak egyikét éli át, mivel a magyar lakosság jelentős része a háború kitörése után elhagyta, veszélyeztetve az etnikai arányok drasztikus megváltozását. Az eseményeket a hírekből ismerjük, azokra nem térek ki. Csupán annyit jegyeznék meg, hogy a bécsiek (és általában a nyugatiak) meglehetősen szelektíven értesülnek a történésekről.

– A bécsi fogadtatás kedves és szívélyes volt, csak az a szomorú, hogy egykori barátaim közül sokan már nem élnek. A fentebb említett dr. Smuk András sem, többen pedig megöregedtek, nem tudtak eljönni a rendezvényre. Nagy Eleonóra, a klub elnökhelyettese fogadott, s ő volt az, aki a rövid szabadidőmben a városban kalauzolt. Mint említettem, miközben a város történelméről beszéltem, a háttérben régi beregszászi képeslapok „futottak” a hatalmas kivetítőn, majd az emlékművek létrejöttéről beszéltem, amelyek túlnyomó többségét volt szerencsém létrehozni és felavatni. Barátainknak a könyvemből és könyvfordításaimból, valamint a Magyar Múzsa című irodalmi lap újabb példányaiból vittem ajándékba. Ami a továbbiakat illeti, ősszel várnak egy Petőfiről tartandó előadásra is.