Egymásért is éltek, piszkos módon bántak el velük

Bányászarcok néznek ránk a vászonról, szomorú – többnyire magyar – sóbányászarcok, akik nemcsak a munkájukat veszítették el, de tehetetlenül végig kell nézniük, hogy lassan talán a házaikat is elnyeli a föld. A munkahelyüket, a bányát vízbetörés miatt zárták be, holott az még megmenthető lett volna. Azóta hol itt, hol ott üti fel fejét egy-egy víznyelő a négyezer magyar lakta városias települést veszélyeztetve. Már csak egy vén diófa „védi” a lakóhelyet, makacsul kapaszkodva a szakadóban lévő partokba. Ha ezt is elnyeli a föld, utána talán zuhan a mélybe minden, ami az otthont jelentette sokaknak.

Íme egy mai történet, ami itt játszódik a szomszédunkban, Kárpátalján, alig 100 kilométerre a magyar határtól, és mivel az aknaszla­tinai bányászok esete különös szimbóluma a határon túl élő magyarság sorsának, ­Zsigmond Dezső filmrendezőt is megihlette. A belőle készült, A föld nyeli el című filmet – annak a kvázi rendezői változatát – nemrégiben láthatta a közönség Nyíregyházán, a Krúdy Art Moziban. A nézők az alkotókkal is megismerkedhettek, a rendezőn kívül Koncz Gabriella vágóval, Becse Tamás operatőrrel, a forgatás mindenesével, a beiktatott amatőr felvételek készítőjével és az egyik fiatal ­bányásszal, ­Takács Ferenccel, aki a családját is magával hozta a bemu­tatóra.

A mindennapok hősei

– Az inspirációt az adta, hogy másokkal egyetemben Balogh Géza, a Kelet-Magyarország egykori újságírója készített csodálatos, egyben megrendítő felvételeket a helyről, és már 2008-ban beadtunk egy pályázatot, hogy mindebből film készülhessen. A pályázat nyert, ám a magyarországi filmirányítás átalakult, és bár a támogatottság megmaradt, pénzt már nem adtak a munkához. Pedig akkor még lemehettünk volna a működő bányába, amit ma már emberi szem nem láthat. Közben teltek az értékes évek, de nem hiába, a fiatal Takács Ferenc édesapja toborozni kezdte a hiteles megszólalókat, mert tudtuk, ebből a témából filmet kell csinálni. Az ukránok egyik kereskedelmi csatornája is lecsapott az esetre, de olyan bóvlit kerekítettek belőle, hogy a bányászok megbánták, amiért nyilatkoztak. A bánya pedig pusztult, míg végül olyannyira tragikus lett a helyzet, hogy bezárásra ítélték – foglalta össze a dokumentumfilm előtörténetét Zsigmond Dezső, akitől lassan már megszokhattuk, hogy akkor is forgat, ha támogatást nem kap hozzá. S hogy miért? A választ is megadta mindjárt:

– Valamiféle erős, emberi összetartó erő jelenlétét éreztük ott valamennyien. Ezek az emberek egykor boldogan mentek munkába, hiszen a bánya eltartotta őket. De ami a legfontosabb, szerették, becsülték egymást, és az életveszélyes környezetben még humorra is futotta az erejükből. Mindennapi hőseinkről van szó, akik nem „agyaltak” azon, hogy mit lehet és mit nem, leszálltak a mélybe, téve a dolgukat. Ma viszont árván néznek farkasszemet a sorssal, ráadásul még a kis pusztuló közegükből is ki akarják űzni őket az olyan messziről jött vállalkozók, akik meglátták az üzletet a kinyerhető sós bányavízben, üdülőövezetet telepítve rá. Filmünk főszereplői minden rossz ellenére maradnak, mert mi, magyarok ilyenek vagyunk: nem értelmi, hanem érzelmi alapon ragaszkodunk a földhöz, amelyben apáink, dédapáink nyugszanak, és ahová a sors rendelt.

Ökológiai katasztrófa?

Zsigmond Dezső és stábja nem dúskált a pénzben, és ha az idősebb Takács Ferenc – az ő torokszorító mondataival, ha úgy tetszik, bányasiratójával ér véget a film – nincs, ebből a filmből bizonyára semmi se lesz. Az idős bányász nem sokkal a forgatás után hunyt el, mélyen bevésve arcának rezdüléseit, emberségét, tekintetének egyenességét a nézők emlékezetébe.

Most ha valaki úgy érzi, ez egy tőlünk távol eső, bennünket nem érintő történet, bizony nagyot téved. Ez a messzire híres, gyógyerejével más sóbányákat is leköröző bánya közvetlenül a Tisza mellett fekszik, és ha onnan különféle káros anyagok jutnak a folyóba, a fenyegető ökológiai katasztrófa akár hozzánk is elérhet. Minderről a megyei közgyűlés nézők között helyet foglaló elnöke, Seszták Oszkár is ejtett néhány szót. Mint elmondta, a magyar szakembereken kívül francia, német, osztrák nemzetközi bizottságok jártak a településen, és végeztek komoly kutatásokat a kialakult helyzettel kapcsolatban. Még Bocskor Andrea európai parlamenti képviselő is járt a helyszínen. – A Külügy­minisztérium után a Tisza Korlátolt Felelősségű Európai Területi Társulás, vagyis a Tisza ETT is vizsgálódik. Ebből sóbánya ugyan még nem lesz, de tisztán kell látnunk, mekkora a kockázat, hiszen az egész ökológiai rendszer megbomlott – mondta el az elnök.

Az egykori bányászok persze még bizakodnak, hiszen a bánya újraindítható volna, de minden a politikai változásoktól függ. Komoly befektető is akad, ám jó szakemberekkel pótolni a régieket nem lesz egyszerű vállalkozás.

Zsigmond Dezső filmrendező, Bereg és Szatmár szerelmese pedig ismét forgat, ezúttal Penészleken. Támogatás egyelőre ehhez sincs, de a film nem várhat, hiszen ki tudja, meddig él az Igában címmel készülő mű hőse, Kondrász Károly bácsi, az utolsó magyar igástehenes. Ilyet ugyanis már Erdélyben is alig találni. – De benne lesz a filmben Szabó András és családja is, akik a vásárosnaményi tanyájukon minden ilyen hagyományt megőriznek. A múltba kapaszkodnak, mert velem együtt vallják, hogy a múlt komoly értékeket rejt, és talán a jővő is onnan meríthető – köszönt el közönségétől a film rendezője.

MJ