A bánat, a gyász jelképei

Ilyenkor, október–november fordulója táján az emberek többsége – halottaira emlékezvén – ellátogat valamelyik magyarországi temetőbe. S ha már ott van, szerettei sírhalmai felé mentében önkéntelenül is vet egy-egy pillantást az útba eső sírjelekre, az azokon látható megszokott vagy különösnek tűnő ábrákra, jelképekre.

Az átlagszemlélődőnek semmi rendkívüli nincs ebben, hiszen nagy részük az ő jelképrendszerének is része, de azoknak, akik nem rendelkeznek ilyen ismeretekkel, szinte megfejthetetlen rébusznak is tűnhetnek. Rövid cikkünk nekik próbál hasznosítható ismereteket nyújtani.

Kereszt és fűzfaág

A leggyakrabban előforduló szimbólum a kereszt. Jelké­pezi Krisztust, az ő szenvedését, a halál felett aratott győzelmét, a feltámadást, egyúttal a kereszténységet. Számtalan megjelenési formája lehet a sírköveken: egyszerű vagy díszítettebb, latin vagy egyenlő szárú görög kereszt, függhet rajta Krisztus testének szobra is, vagy lehet csak két vonal.

Ugyancsak gyakori a református sírjelek zömén (no meg a gyászjelentéseken) szereplő szomorúfűz ábrázolás. Nem is hinnénk, hogy jelképeink egyik legújabbját tisztelhetjük benne, melynek megjelenése a Debrecen központú református egyházi kezdeményezésnek köszönhető. A népi képzeletben a lehajló szomorúfüzet a lemondás, a reményvesztés analóg érzéki formájának tartották, s ezért választották a bánat, a fájdalom, a gyász jelképének.

Megjelenése a sírjeleken a 19. század közepe tájára tehető, s azóta szinte egyedüliként képviseli e felekezet gyászának képi megjelenítését. Eleink azonban korábban sem zárkóztak el bizonyos növényábrázolásoktól sírjeleinken. A legrégebbi a liliom, mely a középkortól kezdve a virágok között az ártatlanság és szelídség jelképe, ezért legtöbbször gyermekek, fiatal leányok sírjelén tűnik fel.

Alakja a 17. századtól egyre inkább tulipánformát öltött, széles körben elterjedve a paraszti kertekbe is eljutott. E kétfajta növény – a tulipán és a liliom – temetőbeli szoros kapcsolatát jelzi, hogy Székelyföldön például a 19–20. század fordulóján már csak ezek szimbolizálták a gyermekek és a fiatalok elvesztése iránt érzett hozzátartozói fájdalmat.

Bizonyára sokan ismerik a forgórózsa körzővel fába rajzolt alakját is, ami – nevével ellentétben – mégsem növény, hanem égitest-ábrázolás: egy csillag elvont megjelenítése paraszti fejfafaragók átgondolásában.

A legáltalánosabban használt napszimbólummal együtt a legnagyobb múltra tekint vissza, amit azóta használ az ember, mióta a körülötte lévő világot megpróbálta ábrázolni. Ma már ezek a jelek elvesztették a naphoz, a csillagokhoz fűződő kapcsolatukat, s a faragó számára egyszerű dísszé változtak.

Ne feledkezzünk meg megyénk katolikus sírkeresztjein gyakran feltűnő szív ábrázolásától sem! Az archaikusabb fakeresztek találkozási pontjára szegelt kovácsoltvas szív a katolikus egyházban a 18. századtól hivatalosan is tisztelt „Jézus szíve” motívum egyszerűsített formája, amit a katolikusoknál kereszttel, a reformátusoknál kereszt nélküli alakban használtak. Ábrázolásukban erősen a barokk kor díszítőtechnikája jelenik meg.

Feketék, vörösek

A fejfák színe sem volt mindig azonos. A fekete szín eleinte az öregség jelképe volt, s ezt a színt a fejfa faragása közben lehullott forgács elégetésével érték el. Másik haszna az volt, hogy ezzel tették ellenállóvá a fejfát az időjárás hatásaival szemben, s késleltették a földbe kerülő része korhadását. Bár manapság nemigen találkozhatunk velük, meg kell emlékeznünk a vörösre festett fejfákról, amelyek rendszerint a temető árkán kívül voltak láthatók.

Színükkel azt kívánták jelezni, hogy az alattuk nyugvók nem természetes halállal mentek el, hanem vagy gyilkosság áldozatai voltak, vagy öngyilkosok lettek.

Páll István etnográfus