Múltunk őrzője a Krúdy-díjas néprajzkutató

Több ezer tárgyi emléket gyűjtött a megyéből, számos kiállítást rendezett, érdekfeszítő tárlatvezetésekkel gazdagítva a látottakat. A Sóstói Múzeumfalu ma talán egészen más arcot öltene, ha nem lett volna aktív formálója néprajzosként az intézmény 1979-es megnyitását követően.

Méltóbb ember éppen ezért aligha érdemelhette volna ki az idei Krúdy Gyula-díjat Nyíregyházán Baracskáné dr. Bodnár Zsuzsannánál, aki a rangos kitüntetést a magyar kultúra napja alkalmából vehette át a város polgármesterétől, dr. Kovács Ferenctől.

Érdemeinek számát növeli, hogy egy életen át egy munkahelyen tudta kamatoztatni tudását, és szolgálta a paraszti életforma népszerűsítése és az etnográfia ügyét. Negyven év tapasztalata köszönt vissza, amikor pályája emlékeit megosztotta lapunkkal.

A múltra, a paraszti kultúra tisztaságára és rendjére – amelybe gyerekkorában szinte belenőtt – alighanem kevesen tudnak Baracskáné dr. Bodnár Zsuzsanna néprajzkutatónál szebben, színesebben emlékezni. A timári gyermekkorra, a rendezett, jól szervezett nyírségi település mindennapjaira, működő, görög- és római katolikus vallású közösségére, konzervatív, zárt, de mély nyomot hagyó, emberarcú világára.

Ide irányították az 1950-es években az Egerben tanító, illetve tanári diplomát szerző szüleit. Iskolaigazgató édesapja és tanító édesanyja elfoglaltságai miatt hol az iskola, hol a falu vagy éppen a szomszédság, illetve a nagyszülők világa nevelte, aszerint, mikor, merre tudták – óvoda és bölcsőde híján – tehermentesíteni a szülőket a gyermeknevelés állandósága alól.

Valóságos paradicsom volt

– A falu minden házába bejáratos voltam, de az igazi csodát a tanyán élő apai nagyanyám tanyasi világa jelentette. Ha valaki ma látná azt a közeget, nyilván puritánnak, sőt szegénynek és avíttnak mondaná. De nem így élték meg, és én sem ilyennek láttam.

– Valóságos paradicsom volt, ahol minden megtermett, és amelynek minden szeglete kalandot ígért. Olyan finom mákos kalácsot, kemencében sült kenyeret, lepényt, hús- és paszulylevest, amilyet a nagyanyám készített, talán azóta sem ettem. Ott más volt a talaj, a levegő, az éghajlat, permetszert nem is ismertek. Imádtam a dinnyét, amit szekérszámra termesztettek. Tartottak tehenet, disznót és többféle aprójószágot, nagyon sokat dolgoztak, de télen azért pihenni is tudtak – mesélt Zsuzsanna arról a jól megszerkesztett paraszti világról, amely gyönyörű családi ünnepeket – templomjárást, karácsonyt, húsvétot – is adott a benne élőknek.

– Amikor a múzeumfaluban az lett a dolgom, hogy kocsmát, rőföst, szatócsboltot rendezzek be, csak vissza kellett gondolnom a timári gyerekkorra, hogyan vágták előttünk a boltban akkor a zsírt, a lekvárt, milyen volt a kocsma misztikus világa, hátsó fertályában a mozival. Vagy a jégverem, ahová gyermek nem mehetett, legfeljebb beszökhetett. Édesapám falusi iskolájából mentettem át széket, asztalt, szemléltetőeszközöket, amikor nyugdíjba ment.

– De más hatások is értek: édesanyámtól a műveltség fontosságát lestem el, mivel apácák nevelték zenére, hímzésre, horgolásra. Zongorázni is beírattak, 12 évig jártam egy tokaji zongoratanárnőhöz, akinek a lakásában az arisztokrata lét mássága ejtett rabul csodás bútoraival, porcelánjaival, ezüstjeivel. Időnként hónapokra odahagytak a másik nagyanyámra is Egerben, ahol pedig a rácok büszke világa, más kultúrája vonta magára a figyelmemet – mesélte Zsuzsanna.

Tokaj azért is fontos volt az életében, mert a környék legerősebb iskolájának, a Tokaji Ferenc Gimnáziumnak a tanulója lett. Kedvenc általános iskolai történelemtanára, Angel Gyula szintúgy ide került, 12 tanulóévét kísérve végig. A tokaji iskolaévek majdnem a pályáját is másfelé térítették, amikor 14. lett földrajzból az Országos Középiskolai Tanulmányi Versenyen.

– Egy kicsit az orvosi pályával is kacérkodtam, majd a debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetemen a történelem–földrajz mellé felvettem a néprajz szakot – erősített rá minderre. Ám három szakot vinni mégiscsak megterhelő, az első év után így végül megvált a földrajztól, és elkötelezte magát a történelem és a néprajz mellett.

– Nehéz volt az elválás a vidéktől, de Debrecenben tanulni mégiscsak megtiszteltetést jelentett. Nem beszélve a Néprajz Tanszék családiasságáról, ahová mindannyiunknak – összesen heten tanultunk az évfolyamon – saját kulcsa, állandó bejárása volt. Ma már olyan nagyvonalú professzort se sokat találni, amilyen dr. Gunda Béla tanár úr volt, aki nem egyszer megvendégelte a gyakran nélkülöző egyetemistákat, sőt nekem az egyik – Bimbó professzornál, filozófiavizsgán szerzett – ötösöm elismeréseképpen ajándék könyvet is vásárolt – idézte fel beszélgetőpartnerünk a csodás tanulóéveket.

Válaszút előtt

Dr. Bodnár Zsuzsanna másodévesen eldöntötte, történészként tárgyi néprajzos lesz, és a népi építkezésre, lakásbelsőkre, lakáskultúrára szakosodik majd. Ez afféle szokásjog is volt, mivel a magyarosokból rendre folk­loristák lettek. Így neki valóságos ajándékul szolgáltak a nyári gyűjtési gyakorlatok. A tanszéknek a Zemplén és vidéke volt a kutatási területe, és amikor 1977 nyarán Komlóskára kerültek, Zsuzsanna szinte egy élő skanzenbe csöppent, benne mestergerendás, grádicsos házakkal, sarkos elrendezésű szobabelsőkkel, a szentsarok komódon álló kegyképeivel.

Harmadév után Szentendrére vitte őket a kötelesség, a múzeumfaluban akkor építették a délnyugat-dunántúli tájegységet, menniük kellett az Őrségbe gyűjteni. Itt, az Őrség fővárosában, Őriszentpéterben talált rá a szerelem, és amikor a kapcsolat komolyra fordult, kezdték megtervezni a zalaegerszegi közös életüket az ott állásban lévő párjával.

Zsuzsanna végül komoly válaszút elé került. Egyrészt sokfelől állásajánlatot kapott, még Miskolcra is hívták. Másrészt első évtől tanulmányi szerződést kötött a Szabolcs megyei tanáccsal, ahonnan szép ösztöndíjat, havi 700 forintot kapott, amit a szülei tanácsára szépen félre is tett. A végleges hazatéréshez a végső lökést az adta, hogy 1979. szeptember 28-án megnyílt a Sóstói Múzeumfalu, ahová dr. Erdész Sándor igazgató tárt karokkal várta. Hamarosan, 1980. június 21-én már a diploma is a kezében volt, párjával – aki egy autójavító és kereskedelmi kft.-nél állást tudott szerezni – megtartották az esküvőt, és elkezdték közös nyíregyházi életüket.

Szép küldetést jelentett

– Iszonyúan nagy munka volt ennek a falunak a felépítése, de szép küldetést jelentett.

Debrecen, Szolnok és Miskolc ma is fájlalja, hogy nem hozzájuk került. Csak azt sajnálom, hogy az állattartást nem hozhattuk be oda, és így a paraszti kultúrából sok olyan lényeges hiányzott, amitől a mai fiatalok végképp elszakadni látszanak.

– Például a természetes szagoktól, illatoktól, sajnos ezért is mondják ma büdösnek ezeket, nem beszélve a régies kifejezésekről, ami úgy kikopott a mindennapokból, hogy már Arany János nyelvezetét is le kell fordítani az iskolában – panaszolta a kutató.

Panaszában annak fájdalma is benne foglaltatik, hogy a hon- és népismereti oktatást – aminek a tematikáját éppen Zsuzsanna dolgozta ki – is minimálisra csökkentették az iskolákban. Velünk marad viszont a sok időszaki kiállítás, az izgalmas tárlatvezetések emléke, amit feliratos textilekről, asszonyi munkákról, a kenderfeldolgozásról vagy kedvencéről, az emberi élet fordulóiról tartott. Közönsége kedvéért még a halászat és más szakmák kultúrkörét is kitanulta, ha ilyen anyagból dolgozott. Itt marad a sok tanulmánya, a gondosan vezetett gyarapodási naplók és leltárkönyvek, s talán egyszer páratlan, több ezer darabos könyvtára is a múzeumot gazdagítja majd.

És bár dr. Bodnár Zsuzsanna már a nyugdíj előtti felmentését tölti, még mindig hozzák hozzá a régiségeket, tudva, hogy azok jó kezekbe kerülnek. És mivel előadóként sokfelé hívják, remélhetően dolgozik is tovább még hosszú évekig. Legutóbbi cikke a nyíregyházi tirpák viseletről éppen mostanság jelenik meg szlovák nyelvterületen, és az Együtt Veled Alapítvány önkéntesét továbbra is szívrepesve várják a szeretetéhes és hálás Down-szindrómás fiatalok.

Egy skanzen élő körforgásában

– Arra már korán ráeszméltem, hogy egy pusztuló kultúra utolsó és szerencsés megmentője lehetek, aki még végezhet hagyományos értelemben vett néprajzkutatást – tettünk némi eszmei kitérőt.

– Először az tűnt fel, hogy a nagymamám már nem süt hatalmas kenyereket az udvari kemencében, mert rájött, egyszerűbb azokat megvenni. Aztán a szocializmus éveinek vas-, papír- és rongygyűjtéseinél értettem meg, mennyi kincs, mozsár, dokumentum, használati tárgy és szőttes ment akkor a semmibe. Majd láttam, hogyan fordul a paraszti életforma sokaknál gyárimunkás-életformába. Végül azon kaptam magam, hogy már nincsenek kovácsok (pedig istenekként tekintettek rájuk a faluban), nincsenek szemfelszedők, parasztgazdák, tejcsarnokok, szikvizesek, szatócsboltosok. Kihaltak az idős emberek, és nincs, ahol a gyerekeket is bevonhatnák a munkába…

– Ezért is boldog és büszke vagyok, hogy Kállósemjénben, Tarpán, Pócspetriben, Tiszadobon és a tirpák tanyabokrokban annyi mindent összegyűjthettem a múzeumnak, létrehozva egy 40 ezer darabos gyűjteményt, ami ma az állam tulajdona. Pedig nem volt gyűjteménykezelő, mindent a saját kezemmel kellett kimosnom sok esetben a koszból, és rávarrni vagy ráfesteni a leltári számokat a tárgyakra.

– Az áttelepítendő házak és gazdasági épületek berendezése a doktori disszertációm témája lett, és a Népi lakáskultúra változásvizsgálata címet kapta. Hogy doktori címet szerezhettem, azért nemcsak a múzeumnak, de a Kelet-Magyarországnak is sokat köszönhetek, ugyanis sok publikációmhoz adtak felületet. Hálás vagyok, hogy egy skanzen szakrális körforgásában élhettem, ahol áprilisban nyitottunk és október végén zártunk, és a paraszti életforma szerint működtünk. Még a bensőséges, családi karácsonyt – a húsvét után ez a másik legkedvesebb ünnepem – is megpróbáltuk kifelé tálalni, és a jánkmajtisi házban református, a kállósemjéniben pedig görögkatolikus szokás szerint asztalt terítettünk.

Matyasovszki József